A Google, a Facebook meg a többiek – ki mit tud?

Áll a bál Amerikában a National Security Agency (NSA) megfigyelési gyakorlata körül. Mióta az NSA-nak dolgozó Booz Allen Hamilton 29 éves munkatársa, Edward Snowdenkiszivárogtatta, hogy a titkosszolgálat Prism programja kilenc szolgáltatótól – többek közt a Google, a Facebook, a Microsoft, a Yahoo, az AOL és az Apple szervereiről – gyűjt mindenféle adatokat felhasználóik kommunikációjáról, erről az ügyről beszél az amerikai politika és sajtó. Összeül a kongresszus és az USA számos szövetségesének vezetői ismagyarázatot követelnek, az NSA igazgatója szerint meg minden rendben, számtalan terrorcselekményt sikerült megakadályozni a programnak köszönhetően.

Az átlagos magyarországi internethasználó szempontjából egyelőre talán nem a megfigyelési botrány bel- és külpolitikai következményei a legérdekesebbek, hanem az, hogy mit is tudhatnak róla a technológiai óriásvállalatok – meg mindazok, akik így vagy úgy hozzáférhetnek az ő adatbázisaikhoz. A felsoroltak közül a Facebook, a Google és a Microsoft bír komoly piaci részedéssel a magyar felhasználók körében, az AOL és a Yahoo hazai súlya marginális, de az Apple sem ér el tömegeket.

A három globális óriáscég közül – egyelőre – a Facebook termékpalettája a legszűkebb, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy keveset tudnának rólunk. A 4,4 millió aktív magyarországi felhasználóval rendelkező közösségi oldal fő erőssége, hogy önként és dalolva adjuk meg bizalmas adataink egész sorát. Valós nevünk, születésünk napja, email címünk, telefonszámunk, házasok vagyunk-e, vagy elváltunk, Orbán Viktort szeretjük-e, vagy inkább Bajnai Gordon kedves a szívünknek. Ha bármilyen kérdezőbiztos elkezdené kérdezgetni ezeket, aligha jutna messzire – a Facebooknak viszont minden további nélkül válaszolunk, ráadásul eleve digitális, jól strukturált formában.

A Facebook gyakorlatilag egy alternatív, második internetet hozott létre, email helyett FB-üzenetekkel, üzenetküldő kliensek helyett FB-chattel, céges honlap helyett céges FB-profillal (kisvállalkozások számára sokkal egyszerűbb valamiféle facebookos jelenlét kiépítése, mint egy saját honlap összerakása), és így tovább. Már a Facebookon belüli tevékenységünk is irtózatos mennyiségű adatot szül (kire, mire keresünk? kinek és milyen bejegyzéseit lájkoljuk a falunkon? kivel váltunk üzeneteket rendszeresen?), amiből nagyon sok mindent ki lehet bányászni, legyenek akár marketing- vagy éppen politikai céljaink. Mivel a fejlett világban a politikailag aktív közönség nagy része jelen van az oldalon, egy-egy kampány során – ha érdekli – a Facebook, illetve a Facebook adatbázisaihoz esetleg hozzáférő egyéb szereplők tudhatják a legtöbbet arról, mi folyik az adott ország politikai életében, milyen ügyre milyen választói rétegek rezonálnak, és így tovább. Míg arról hosszas viták folynak, hogy a sok-sok tízmilliárdnyi közpénzből fenntartott, monopolisztikus helyzetének elvesztése óta évről évre jelentéktelenebb közmédia híradóiban miről és hogyan van szó, az már jóval kevesebb izgalmat vált ki, hogy a Facebook milyen algoritmus szerint ajánl tartalmakat a figyelmünkbe, és kinek van ráhatása ezekre az ajánlásokra. 

A Facebook ráadásul nem csak annyit tud a felhasználóiról, hogy mit csinálnak a Facebookon. Amikor megnyitunk egy hírt vagy egy céges honlapot, akkor jó eséllyel valamilyen facebookos elemet is letöltünk az oldallal együtt. Ez lehet like- vagy megosztás-gomb, Facebook-doboz vagy egyéb közösségi FB-megoldás. Ilyenkor a Facebook szervereivel is kapcsolatba lép a böngészőnk, s ha be vagyunk ott jelentkezve (de rossz nyelvek szerint talán akkor is, ha nem), akkor szépen felkerül a rólunk szóló adatsorba, hogy mikor és merre jártunk, mennyi időt töltöttünk ott. Mindez a valós, általunk megadott demográfiai adatainkkal kombinálva olyan tudáshoz juttatja Zuckerbergéket, amivel nehezen versenyezhet más. Így állhat elő az az abszurd helyzet, hogy a Facebook többet tud az Index olvasóiról, mint az Index – mikor árulnánk el, ha az Index kérdezné, hogy egy 42 éves, nyíregyházi születésű, de Budapesten élő, elvált nő vagyunk, aki a Petőfi Sándor Általános Iskolából ismeri a megyeszékhely polgármesterét? Nem véletlen, hogy Uj Péter az Indexnél az utolsó pillanatig ellenezte bármiféle Facebook-modul beépítését az oldalba, mondván, hogy többet veszít vele az oldal, mint amennyit nyerhet (a nem rég indult, a Facebookot kifejezetten intenzíven használó 444 helyzete nyilván egészen eltérő, mint az Indexé volt Uj Péter főszerkesztősége alatt).

Ahogy a Facebooknál értékes és érzékeny adatainkat adjuk a látszólag ingyenes szolgáltatásokért, úgy a Google-nél is hasonló módon fizetünk a kétségtelenül brutálisan hatékony és hasznos megoldásokért. A weboldalak forgalmát elemző Google Analytics segítségével például már valós időben követhetjük, kik és mit csinálnak éppen az oldalunkon, honnan jöttek, merre járnak nálunk. Egészen elképesztő számítási kapacitás szükséges mindehhez, egy ilyen szolgáltatáshoz néhány éve még csak nagyon-nagyon drágán juthattunk volna hozzá. Itt meg ingyen van, épp csak cserébe amúgy féltve óvott üzleti titkot képező adatainkat osztjuk meg a Google-lel. Hasonló a helyzet a Google Drive-val (leánykori nevén Google Docs-szal) is, ami nagyon praktikus módszer a közös munkára, illetve arra, hogy bármilyen gépről elérhessük a dokumentumainkat, ha szükségünk van rá, viszont ez megint csak azzal jár, hogy nem a saját merevlemezünkön, hanem a Google felhőjében tároljuk több-kevésbé érdekes és bizalmas irományainkat, táblázatainkat.

A Google természetesen nem csak, sőt, nem is elsősorban az üzleti célú szolgáltatásokban erős: gyakorlatilag egyeduralkodó a keresők piacán, és tavaly óta a Gmail is piacvezető a maga területén. A Gmail algoritmusa a levelezésünk tartalmához illeszkedő hirdetéseket helyez el az emailjeink mellé, amit nyilván elfogadnak a felhasználók, de mi van, ha a Google ilyen-olyan okokból egyszer csak szakít a don't be evil attitűdjével, és ugyanezt a tudást elkezdi másra használni? Vagy ha rossz kezekbe kerülnek ezek az adatbázisok?

Aztán ott van a GoogleMaps, ami egy ideje már ingyen navigál is nekünk, a Google Chrome, ami a legnépszerűbb böngésző, erőteljes Google-keresés integrációval, az online videózás szinonimája, a YouTube, vagy a gyakorlatilag csak Google-accounttal használható androidos telefonunk vagy táblagépünk. Utóbbi például segít abban, hogy ne veszíthessük el a telefonkönyvünkben szereplők elérhetőségeit, és akár GPS nélkül, az elérhető wifi-hálózatok vagy cellainformációk alapján is megmondja nagyjából, hogy merre járunk. Igaz, cserébe ezeket szépen fel is írja rólunk a kis kartonunkra, mint ahogy azt is, hogy mikor és kivel váltottunk üzenetet vagy beszéltünk telefonon.

A tíz éve még a teljes IT-világot domináló, így az adatgyűjtési és megfigyelési vádakkal leggyakrabban megtalált Microsoft a két másik technológiai óriáshoz viszonyítva ma már kevesebb ilyen jellegű váddal szembesül. A Windows ugyan még mindig abszolútpiacvezető, ha a PC-ket nézzük, de egyrészt alighanem túl járunk már a PC-korszak delén, másrészt pedig a Windows és sok Microsoft-szoftver a felhősítési törekvések ellenére még mindig alapvetően kliensoldali adattárolásra épülnek, így alighanem kisebb a megfigyelés, illetve a nagy volumenű adatgyűjtés veszélye, hiszen a zárt forráskód ellenére gyorsan feltűnne az erre specializált szakemberek számára az operációs rendszer jelentős, indokolatlan adatforgalma. Mondom ezt annak ellenére, hogy már 2009-ben is felvetődöttannak gyanúja, hogy az NSA-nak megvan a maga kiskapuja a Windowshoz, és hogy a Microsoftnak is számos egyéb területen jelen van az Internet Explorertől, a Windows Phone-on át, a Bingig, de ezek részesedése messze nem meghatározó.

A fenti, messze nem teljes összeállításból látható, egy egyszerű magyarországi polgár szempontjából is lehet jelentőséggel annak, ki és milyen szándékkal férhet hozzá ezekhez a robusztus adatbázisokhoz. Nem kell ahhoz túl sok, mindenféle negatív utópiáról szóló irodalmi művet olvasni, hogy valami nyomasztót találjunk mindennapjaink szuperinformációs környezetében. Míg korábban komoly operatív titkosszolgálati munka (és ebből következően sok-sok pénz) kellett efféle szerteágazó adathalmaz összegereblyézéséhez, ma gyakorlatilag önként bízzuk személytelen gigavállalatokrageolokációs adatainktól kezdve, személyes kommunikációnk tartalmán át kapcsolati hálónkig sok, nagyon sok mindent az életünkből. Talán ma nincs is okunk rá, hogy emiatt különösebb aggályaink legyenek, de öt vagy tíz év múlva is így lesz ez?