„A nagy alrendszerek egyik leginkább konfliktusokkal terhelt területe az egészségügyi rendszer. Nem csupán a politikai adok-kapok, hanem a mindennapok szintjén is érződik az évtizedek óta mérgező pszichózis, s az a gond, hogy ezen nem csak és kizárólag anyagiakkal lehet(ne) javítani. Van, ami pénzben nem fejezhető ki – például a bizalom és az együttérzés, vagy éppen a felelősség –, és nem is fejleszthető anyagiakkal. Szinte csak arról folyik a szövegelés, hogy az amúgy is pazarló rendszerben nincsen elég forrás, nő a hitelállomány, amit folyamatosan helyre kell rakni, s hogy milyen nagy az elkeseredés. Amúgy ez mind igaz. El van keseredve a széthajtott doki és az ápolószemélyzet, de bizony el van keseredve az a beteg is, akivel folyosónyi ember előtt közlik két büfi között, hogy rákja van.(...)
Forrásokkal a legteljesebb mértékben kitömött egészségügyi rendszer sem képes optimálisan működni, ha az abban részt vevők között nincsen meg a szükséges pozitív kölcsönhatás és a kölcsönös tiszteleten alapuló interakció. Márpedig olykor úgy tűnik, hogy harc folyik a gyógyító és a gyógyítandó között. Az egyik oldalon látjuk a havi kétszáznyolcvan órát dolgozó és a korrekciók ellenére még mindig alulfizetett egészségügyi dolgozók hadát, míg a másikon a betegség miatt amúgy is szorongó, kiszolgáltatott emberek tömegét. Jól láthatóan e két dimenzió között sül ki a feszültség, mert a mindennapi nehézségek felőrölték az egymás iránti szolidaritást és megértést. Ördögi kör ez, hiszen meglehetősen bizonytalanok azok a társadalmi alapok is, amire építkezni kellene.”