„A magyar egyetemek helyzetéről nemrégiben valami olyasmit hallottunk a rektori konferencia egyetemi berkeiből elhangozni, hogy ezek a nem hiba nélkül való, ám mégis jobb sorsra érdemes nagymúltú intézmények jelenleg mintegy vakrepülésben kénytelenek lavírozni, különalkukban túlélési lehetőségeket keresni, vagy éppenséggel hibernálni magukat. Ehhez a helyzetértékeléshez nem sokkal ezután megerősítő adalékokkal szolgáltak a Debreceni Egyetem berkeiből érkező hírek az ott lezajlott rektorjelölt-választásról, majd ezt követően a miniszter döntéséről az általa a köztársasági elnökhöz fölterjesztendő rektorjelölt személyét illetően. A Debreceni Egyetemen – mint erről talán sokan tudnak, tőlük elnézést kérek az ismétlésekért – eredetileg három rektorjelölt volt: a most lelépő rektor, továbbá két orvosprofesszor, jelöljük őket DA-val és DB-vel, akik közül az egyik, DB – a hírek szerint – az ottani kormánypárti városvezetés preferáltja. A szavazások során a jelenlegi rektor visszalépett, s így csak két jelölt maradt, akik között az egyetem szenátusának szavazatai kétharmad–egyharmad arányban oszlottak meg. A miniszter ezek után az egyharmadnyi szavazatot elnyert jelölt, DB rektori kinevezésére tett javaslatot a köztársasági elnöknek. (...)
A Debreceni Egyetemen sok fölösleges párhuzamosság van, s ezeket DB mint rektor meg fogja szüntetni (az ilyesmit az ómagyar siralmakban »megszorításnak« hívják, a magyar újbeszédben azonban ilyen szó nincs); a magyarázat azért sántít kissé, mert ezeket a lépéseket már a jelenlegi rektor is kilátásba helyezte. Arra a kérdésre végül, hogyan fog tudni az új rektor kisebbségben dolgozni, az volt az államtitkári válasz, hogy reméli: az egyetem fölismeri az érdekeit, és fölsorakozik az új rektor mögé. Mely kijelentésnek azért mintha lenne némi presszionáló jellege.