Így büntet Ferenc pápa

„Elcsépelt és unalmas lenne ismételgetni, hogy a pap is csak ember. Ez igaz, nem tagadják a klérust támadók sem. De nézzünk a szívünkbe mi, hívők is: mégis csak mi magunk is sokkal többet várunk el a szolgálati papság tagjaitól, akik életüket szentelték Isten szolgálatának. Minket is megzavar, megbotránkoztat és úton-útfélen magyarázkodásra vagy szemsütött megalázkodásra kényszerítenek az alkalmatlan papok. Ha legyintünk is, hogy ők is csak emberek, valahol elkenjük a gondot: szembe kell néznünk azzal nekünk, katolikusoknak, hogy a mi engedelmességünk, a túlzásba vitt félrenézés okozhatja, hogy a van pap, aki elfárad, elgyöngül, elbotlik, s nincsen senki, aki ezt megelőzné vagy fölsegítené. A probléma pedig óriásivá duzzad.

Az egész gondolatmenetet illendő Boldog II. János Pál pápánktól kezdeni, aki valódi életszentségben élt, és a pápaságnak is új fényt adott. Munkásságában viszont az irgalmasság olyan magas foka jelent meg, mely végül is a klérus tagjai között visszájára is elsült. Létezik visszaélés az isteni kegyelemmel vagy túlzott bizakodás az Úrban. Nem mondhatjuk egy nehéz feladatra, hogy mi nem küzdünk érte, majd Isten elrendezi, mert ő nem egy nyerőautomata, amelybe néhány aprópénz (vagy ima) bedobásával megoldjuk a gondjainkat.

Az Egyház a megbocsátás tanításából következően igyekezett az eltévelyedett papokat megtartani. Vidéki plébániákra küldték őket, belső büntetéseket és fegyelmi intézkedéseket alkalmaztak, s eközben igyekeztek elkerülni a nyilvános botrányt. A katekizmus szerint is súlyosbodik egy bűn, ha botrányt okoz, éppen ezért már csak a bűnbánat sikeressége miatt fontos volt, hogy az ügyek csak akkor derüljenek ki, ha valóban közérdekűek vagy bűncselekmény gyanúját vetik föl. Ezek egyébként ritkák. Az nyilvánvaló egyházi magánügy, ha egy plébános gyenge a prédikációiban vagy több bort fogyaszt, mint az üdvös lenne. Az viszont már nem az, mikor bűncselekményt valósíthat meg.”