Houellebecq – egy kiábrándult értelmiségi esete Magyarországgal

A Goncourt-díjas Michel Houellebecq (ejtsd: velbek) vitathatatlanul az egyik legnépszerűbb kortárs francia regényíró, akit az eladási mutatók felpörgetésében érdekelt marketingesek előszeretettel emlegetnek „az európai Bret Easton Ellisként”. Lássuk be, a hangzatos összehasonlítás kapcsán túlzó hatásvadászatról van szó: Houellebecq mind írói stílusát, mind pózolástól mentes őszinteségét, mind műveinek filozófiai mélységét tekintve jóval magasabb minőséget képvisel az amerikai szerzőnél. Az azonban egészen biztosan közös bennük, hogy már mindketten jártak Magyarországon, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként. 2008-ben Ellis asztala előtt kígyóztak a dedikálásra váró rajongói sorok a Millenárison, idén pedig Michel Houellebecq jelenléte borzolta a kedélyeket. Az 55 éves francia író a Magvető Kiadó révén vált ismertté hazánkban: eddig négy regénye és egy elbeszélése jelent meg magyarul az elmúlt években: Elemi részecskék (2001), A csúcson (2003), Egy sziget lehetősége (2006), A térkép és a táj (2011), és külön a Könyvfesztiválra időzítve a Lanzarote. De mihez kezdett a Könyvfesztivál magával Houellebecq-kel?

*

Michel Houellebecq is azok közé a szerzők közé tartozik, akik egész életük folyamán ugyanazt a művet írják, folyamatosan ugyanazt a problémakört boncolgatva, hogy végül életművük egy valódi magnum opussá teljesedjen ki: könyveiben visszatérő témáit variálja, bontja ki, fűzi tovább. Az idei könyvfesztivál díszvendége műveiben mély morális és egzisztenciális kérdésekről gondolkozik, de a didaktikusságot szerencsére hírből sem ismeri. Regényei értéktelítettségét mindeközben az irónia, az eltávolítás és a zavarkeltés eszközével próbálja ellenpontozni. A köznapi nyelv egyszerűségével, minden póztól és esztétizálástól mentesen jeleníti meg az ember nemiségét vagy a kultúrák, etnikai csoportok konfliktusait.

A lehető legnagyobb egyszerűséggel teszi föl az ezredforduló átkozott kérdéseit: hihetünk-e még a  szerelemben, lehet-e még igaz, mély kapcsolatokat teremteni, hogyan küzdhetjük le szorongásainkat, és hogyan lehet a kollektív hazugságok hálózatából kiszabadulni?

Hősei a huszadik század végének gyermekei: szüleik a szexuális forradalom úttörői voltak, ezért ők maguk pornómagazinokon, szexfilmeken és egy egyre elidegenedettebb világban szocializálódtak. A univerzális magány érzését megtapasztalva, kínzó társtalanságban élik mindennapjaikat állandó sóvárgásban a valódi emberi érzések és találkozások után. A pornográf jelenetek miatt gyakran kárhoztatott francia szerző univerzumában a szexualitás első sorban nem a vágyak kielégítéséről, sokkal inkább a szilárd fogódzók kétségbeesett kereséséről, az elmúlástól való rettegésről, a másik emberrel és saját magunkkal való – többnyire sikertelen – kapcsolatteremtési kísérletekről szól. Kevés olyan ellentmondásos írót ismerünk, mint ő, akit egyszerre tartanak számon az erkölcsi relativizmus, a pornográfia, a destrukció irodalmi szimbólumaként, miközben munkássága mélyen moralizáló, szentimentális és társadalmi, közösségi érvényű.

*

E rövidke portréból is látható, hogy a francia író nem egyszerű poétikai eset – nem beszélve arról, hogy személyisége sem teszi kedélyes showman-né, aki megállás nélkül parádés felolvasóesteket tart és szellemes nyilatkozatokkal árasztja el a francia- és a világsajtót. Michel Houellebecq valójában az igazi csendes megfigyelő, az örök kívülálló, már-már mogorvának tűnő, ironikus figura, akit látszólag semmi sem billent ki sztoicizmusából a csinos lányokat és a bárok alkoholkínálatát kivéve.

Ezzel nyilván mind a könyvfesztivál szervezői, mind az olvasók többsége tisztában volt, amikor április 18-án, a könyvfesztivál első délutánján ellátogattak a Millenárisra, az első pódiumbeszélgetésre Michel Houellebecq-kel, aki mellé Forgách András írót, forgatókönyvírót, egyetemi tanárt vezényelték ki beszélgetni. A beszélgetés enyhén szólva katasztrofális volt, mert az egyébként szórakoztató moderátor meg sem próbálta a nehezen beszéltethető francia szerzőt szóra bírni. 

Az est folyamán Forgách Andrásról és élete történetéről sok minden kiderült, de Houellebecq-ről szinte semmi újat nem sikerült megtudnunk. Amikor végre a díszvendég jutott szóhoz, és megpróbált a moderátor kevésbé releváns kérdéseire válaszolni (például miért nem ír hosszabb regényeket, hogy kerülnek magyar lányok az egyik könyvébe), Forgách közbevágott, Houellebecq-be fojtva a szót, és elmesélt egy újabb sztorit a nyolcvanas évekbeli kalandjairól. A moderátori rajongás sem maradt el a program során: azt is megtudhattuk, hogy Forgách András miért szereti olvasni Michel Houellebecq műveit.

Arról nem is beszélve, hogy a szinkrontolmács is hozta a formáját, akinek a fordítása értelmes szöveg helyett leginkább értelmetlen, dadaista versként hatott. Nem véletlen, hogy a közönség fölháborodott: a teremben sokan azt sziszegték maguk elé, hogy „Úristen, ez meg mi?”

*

Az értetlenséget és a fölháborodást fokozta, hogy a könyvfesztivál egy különös gesztussal folytatódott: történt ugyanis, hogy fővárosunk polgármestere hirtelen kitalálta, hogy képtelen a könyvfesztivál díszvendégének járó Budapest-díjat személyesen átadni, ezért helyettesét küldte el a rendezvényre. Hivatalos indoklást, ezzel kapcsolatos főpolgármesteri sajtóközleményt azóta sem látott senki, csak a Millenáris folyosóin terjedt a pletyka, hogy Tarlós István rájött: olyan „pornográf” írónak, mint Michel Houellebecq, nem fog személyesen díjat átadni.

Kétségtelen, hogy az egyik leghíresebb európai író nem virágnyelven, hanem a hétköznapi emberek módján beszél a szexualitásról. Ha Houellebecq pornográf, akkor pornográf James Joyce és Nádas Péter is. Pontosan ezekkel a szavakkal bélyegezték meg a maga korában Dosztojevszkijt Ördögök című regénye, vagy Nabokovot Lolitája miatt. A pornográfia vádja inkább a vádlót, mintsem a vádlottat minősíti.

*

Április 20-án, a könyvfesztivál harmadik napján az újabb Houellebecq pódiumbeszélgetésre készülve még élt bennem a remény, hogy talán a Magvető Kiadó és a Francia Intézet közös szervezésében, a kiváló fordító, Tótfalusi Ágnes jelenlétében színvonalasabb irodalmi élményben lehet részünk. Élelmes rajongóként előre helyet foglaltam a teremben, és időben magamhoz ragadtam egy tolmácsgépet. A rossz helyszíni szervezésnek köszönhetően azonban sokan nem jutottak be, vagy végig kellett állniuk a beszélgetést a levegőtlen Osztovits teremben. Sajnos Horváth Krisztina, az ELTE francia tanszékének docense sem bizonyult jobb kérdezőnek Forgách Andrásnál. Eszébe sem jutott, hogy az íróra való tekintettel minimálisan kilépjen a sablonos, irodalmiaskodó kérdések keretéből. Azzal próbálta meg földobni a beszélgetést, hogy képeket vetített az írónak, aki ettől kellően zavarba jött, mert kb. a képek háromnegyedéről nem tudta, hogy minek kellene eszébe jutnia róluk.

Két Houellebecq-interjú elolvasása után már azt tudhatná a moderátor, hogy olyan kérdésekre, mint „mit gondol a francia regényről, a kortárs írók közösségéről, vagy a szerző haláláról?”, a fesztivál díszvendége nem fog érdemleges választ adni. Houellebecq arcán jól látható volt az unalom és az undor: teljes joggal, hiszen vagy nem tudott, vagy nem akart a feltett kérdésekre válaszolni.

Tótfalusi Ágnes végig biodíszletként ült a szerző mellett, mivel az irodalomtörténész moderátor egyrészt – előzetes ígérete ellenére – nem intézett hozzá kérdéseket, másrészt amikor a fordító Houellebecq-től szeretett volna kérdezni, Horváth Krisztina nem igazán akart lehetőséget adni neki. A magyartalan, nyelvtani hibáktól hemzsegő, silány minőségű tolmácsolás is hozzátett a remek összképhez.

Mindezek után bizonyára Michel Houellebecq is felejthetetlen élményekkel tért haza a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról. Az esetleg csalódott, vagy eleve kiábrándult magyar értelmiségieknek meg itt marad helyette a Kiábrándult értelmiségi.