„Mi vezetett Feldmájer Péter Mazsihisz elnök bukásához? Vajon mi az oka annak, hogy a Mazsihisz szellemisége az elmúlt negyed században alig változott? Mi az oka annak, hogy Zoltai Gusztáv 1990 óta rendületlenül őrzi hatalmát?
Egyfelől tudjuk, hogy Zoltai nagyszerű taktikus, mindig a háttérbe húzódik, onnan mozgatja a szálakat, másokat tol előtérbe, hadd gyűrődjenek azok, maga csak ritkán szól, megválasztva a legjobb pillanatot, tömören, nemes egyszerűséggel. Húzásaihoz rendelkezésére áll a Mazsihisz többmilliárdos költségvetése és az apparátus, amelyek fölött jelentős hatalommal rendelkezik.
Ez azonban csak hatalomtechnika, a legitimációhoz nem elég. Mi az a szellemiség, amely őt hatalomban tartja? Mert ugye a Kádár-rendszer lényegét sem lehet egyedül Kádár János jellemvonásaival megmagyarázni.
A Mazsihisz politikai kultúrája
1989 előtt a magyar zsidóságnak kétfajta életmegnyilvánulást engedélyezett a kádári hatalom: a formális vallásos működést és a náci népirtásra való emlékezést – utóbbit inkább csak házon belül. Izrael Állam nevét említeni sem volt szabad, csakúgy, mint az amerikai zsidó közösségét vagy a szovjet zsidók megpróbáltatásait. A Síp utca szellemisége ennek megfelelően alakult: a korrumpáló rendszer fölött azzal vigasztalták magukat az ott dolgozók, hogy Magyarországon más nem lehetséges: ha nem lenne Kádár, visszajönnének a nyilasok. 1944 traumájával a hátuk mögött kiegyeztek azzal, hogy a rendszer sem az önálló zsidó életet, sem az antiszemitizmust nem tűri.
Paradox módon a lényeg 1990 után sem változott, mert az antiszemitizmus addig falra festett ördöge 1989 után élő valósággá vált. A hitközség Síp utcai székháza – a szabadság rövid mámora után – újra fenyegetett várrá alakult, a kapuk bezárultak (vagy inkább: ki sem nyíltak), s aki az épületbe tévedt, mint időutazó, hirtelen a Kádár-rendszer dohos légkörében találta magát.”