„Lukacs mindig is tartózkodott attól, hogy magát konzervatívnak vagy jobboldalinak nevezze, ehelyett önmagát sokakat megdöbbentő módon »régimódi reakciósnak« nevezi. Ez még inkább érdekes az amerikai közéletben, ahol a függetlenségi háború után a vesztes brit-barát loyalisták francia területre költöztek, a polgárháborúban alul maradó déliek pedig kikerültek az ország életét irányítók közül. Vagyis a »reakciósoknak« csupán a periférián biztosítanak szűk helyet, esetleg európai csodabogárnak tartják őket. A szerző identitását legjobban mégis önéletrajzi könyvének címe – Egy eredendő bűnös vallomásai (1990) – jellemzi. A könyvet, amelynek folytatása is megjelent (Isten velem. 2009), egy helyen »az egyik legjobb XX. századi amerikai visszaemlékezésnek« nevezték. Lukacs szellemi önarcképében, utazásairól szóló esszéiben és más szubjektív hangú írásaiban mindenféle tolakodástól mentesen számol be benyomásairól és érzéseiről, amelyeket a katolikusok megnyugvása és derűje hat át.
Mondhatnánk, hogy Lukacs politikai nézetei alapján a whig konzervatív liberalizmussal, a nemes szabadelvűséggel, vagy az angolszász óliberalizmussal rokon, ám konkrét politikai nézetekről az ő esetében nincsen szó. Inkább a világról szerzett – a kifinomult történeti tudaton átszűrt – benyomások összegződéséről van szó, amelyek egy egységes, de mégsem konstruált világképben találják meg a maguk helyét. Ez a világkép leginkább a tradicionális katolicizmussal, az ember természetben betöltött helyének elfogadásával és a világ adott rendjének elfogadásával jellemezhető, vagyis jelen van benne a valláserkölcsi tartalom, a konzervativizmus szkepszise, ugyanakkor a régi világ iránti nosztalgia is.”