Szentesi Zengőt iszom éppen és KURVA JÓ

„A kilencvenes évek végén kezdett csak borászkodni. Gyerekkori emlékek, forró delek a szőlőben, vagy mittudomén. De a borászkodásba is olyan lendülettel, elszántsággal és újító kedvvel fogott, hogy néhány éven belül kultuszfigura lett, a legelvetemültebb borbuzik zarándokolnak kicsike budaörsi pincéjébe, hogy ihassanak pár cseppet kereskedelmi forgalomba nem kerülő, sosem hallott szőlőfajtákból készült boraiból.

Nadap környékén, a Velencei-tó mellett vett területeket. Itt is svábok éltek mindig, és szőlőt termesztettek. Nem Somló, nem Badacsony, nem Villány, pláne nem Tokaj - senki nem hitte, hogy itt komoly borokat készít majd valaki.

Szentesi Jóska pedig azt mondta: őt nem érdeklik a trendek, nem érdekli a megtérülés, ő végülis hobbiborász. Mindenféle régi magyar fajtákkal kezdett kísérletezni, sok filoxéravész előtti, igen macerás, alig fellelhető szőlő is terem génbanknak beillő dűlőin. Csak hagyományos módszerrel dolgozik: semmi pincetechnológia, kizárólag szigorú szőlészeti munkával, hozamkorlátozással küzd a jó borért.

És tessék: rajnai rizlingje és zengője - ez két kereskedelemben kapható bora van csak szinte - simán a legszűkebb hazai élvonalban. A csak a pincében kóstolható, alig egy ballonnyi vörös csókaszőlőnek már legendája van. (Legutóbb olasz csúcsborok, brunellók mellett kóstoltunk néhány komoly magyar vöröset. Az egyébként tízezer forintos árban mért magyarok kínosan zöldek és fásak voltak az olaszok mellett, de Szentesi csókája egyedi, izgalmas, versenyképes volt.)

Na, majdnem megírtam a portrét. Pedig csak azt akartam mondani, hogy Szentesi Zengőt iszom éppen és KURVA JÓ.”