Kicsit is tájékozott olvasóink jól tudhatják, hogy Magyarország és/vagy a magyar kormány renoméja borzasztóan rossz külföldön. Mi magunk is évek óta foglalkozunk a jelenséggel, melyben a jogos kritikák teljesen hajmeresztő túlzásokkal keverednek; miközben az, hogy ennek a sorstépte országnak van egy normális oldala is, szinte teljesen eltűnt a nemzetközi médiából. Van min feszengeniük azoknak, akiknek fontos hazájuk jó hírneve, hiszen nem kényelmes fekete seggűnek lenni a nemzetközi közösségben.
A végtelenített vesszőfutás egyik újabb epizódja a New Statesman cikke, ami nemes egyszerűséggel a Magyarország nem demokrácia többé címet viseli. Igen, a New Statesman egy elkötelezetten balos brit újság, ami már alapból nehezen tudná dicsérni egy kelet-európai jobbos kormány tevékenységét. Igen, a New Statesman cikke tévedéseket és csúsztatásokat tartalmaz. Ezeket mind fel is lehet sorolni: a negyedik alkotmánymódosítás nem veszi el az ellenzéki erők maradék mozgásterét, ahogy az Alkotmánybíróságnak is marad mozgástere; a köztársaságot, mint államformát nem törölték az alkotmányból; a romagyilkosságokat nem a Jobbik paramilitáris milíciája követte el; a homoszexualitás elítélése nem is tudom, hogy került a kormány bűnei közé, hiszen a kormány nem ítélte el azt; azt pedig végképp nem értem, honnan veszi, hogy a rasszista gyilkosságok elkövetői büntetlenséget kaptak...
De a mérleg másik serpenyője pedig az, hogy igen, erősen átszabták az Alkotmánybíróság mozgásterét, hatályon kívül helyezve az alkotmány 2012. január 1-jei életbe lépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatokat; a köztársaság, mint államforma más helyre került az alkotmányban, az alkotmánymódosítás valóban lehetővé teszi a hajléktalanság jogellenessé tételét; romagyilkosságok valóban történtek; és ha nem is Orbán maga, de a kormány részéről tényleg kitüntették Szaniszló Ferencet, Petrás Jánost és Bakay Kornélt.
És valljuk be, a Magyarország iránt egyáltalán érdeklődést mutató külföldi olvasók mekkora hányadát érdeklik az olyan leheletfinomságú distinkciók, hogy akkor pontosan hogyan is piszkálták meg az Alkotmánybíróság mozgásterét; hogy valaki csak nemzeti radikális, és nem extremista vagy neonáci; vagy hogy nem Orbán, hanem a kormánya egyik minisztere tüntette ki ezeket az alakokat; és hogy a tragikus romagyilkosságok nem kötődnek a radikális párthoz, annál is inkább a Magyarország végein uralkodó közállapotokhoz (amiket viszont a radikálisok éppúgy kihasználnak, mint a máig meglehetősen homályos hátterű romagyilkosságok elkövetői), és így tovább.
Távolról csak a nagy kép látszik. A big picture. Az pedig lehangoló, és ezt a lehangolódást csak fokozza a kormány 2010 óta végrehajtott összes olyan túlzó cselekedete, amikor belátás, türelem, egyeztetések sora és önkorlátozás nélkül nyomtak keresztül radikális változtatásokat a jogrendszerben és az államrendben (lásd a médiatörvény esetét, ami rendkívül beárnyékolta hazánk EU-elnökségét). És persze örök szívfájdalmunkat, a létező magyar jobboldal folyamatos kulturális szellemi jobbratolódását és eligénytelenedését (lásd a Márai-Wass-Nyirő-Szaniszló tengelyt), a balosok által persze soha ki nem hagyott kultúrharc (szél)jobbos folytatását, a biztos kétharmad és a centrális erőtér ellenére történő folyamatos széljobbra kacsintgatást a mérsékelt jobboldal vélemény- és politikai vezérei részéről.