Tétova crédó

„Kezdem.

- Hiszek abban, hogy az ember legszentebb kötelessége az, hogy megpróbálja enyhíteni az élőlények (állatok és emberek) szenvedését.

- Jó volna hinni abban, hogy történelmünk során az ember, az emberiség pallérozódott, civilizálódott, emberségesebbé vált. Jó volna hinni, hogy ma kevesebb szenvedés van a világban, mint volt mondjuk száz vagy ezer évvel ezelőtt. Ha a tudomány eredményeire gondolunk, örülhetünk. Ha a »véres huszadik századra« gondolunk, a két világháborúra, a haláltáborokra, Kambodzsára, Szudánra, a három-négy milliárd mély nyomorban élő emberre, az életterüket elvesztő, éhen haló állatok milliárdjaira, akkor sírhatunk.

- Hiszek abban, hogy keresni lehet és kell az igazságot. De nem vagyok biztos abban, hogy az ember valaha is megfejti majd a világmindenség, az élet, a lét, a léten túli tartomány végső titkait.

- Hiszek abban, hogy az élet veszélyes, de nagyszerű kaland. Annak ellenére, hogy az élet rövid, törékeny és az ember halandó.

- Bár újra és újra megrendül ez a hitem, ha arra a kegyetlen igazságtalanságra gondolok, hogy e kalandból eleve s örökre kizárattak s kizáratnak emberek és embermilliók, milliárdok. Az éhhalált halt csecsemők, megvakuló, lázban elpusztuló gyerekek, fogyatékkal születettek, háborúban, polgárháborúban megkínzottak és meggyilkoltak, mély nyomorban senyvedők.

- Hihet-e ez ember az emberekben? Milliárdnyi példája van az emberi jóságnak. De megszámlálhatatlanul sok példája van az emberi gonoszságnak, kegyetlenségnek is.”