A „közép” mítosza, II.

„A rendszerváltás politikatörténetének van egy igen lényeges, de ritkán emlegetett mozzanata. Az az »apróság«, ahogyan a Liberális Internacionáléhoz tartozó, az európai liberális demokráciák szellemében politizáló Fidesz egyszer csak átállt a politikai aréna jobboldalára. Ezzel a köpenyforgatással a jelenlegi kormánypárt a mai napig nem számolt el, mint ahogy afölött is nagyvonalúan átsiklik, hogy konkrét szakpolitikai kérdésekben lényegesen más álláspontot foglalt el ellenzékben, mint ma kormányon. Ez a tény, a párt ideológiai pálfordulása, a teljes politikai következetlenség mindent elmond arról a politikai moralitásról, amelyet a Fidesz képviselt és a mai napig képvisel. Mindettől nem egészen függetlenül Orbán és környezete – nem utolsó sorban az Antall-kormány sorsán okulva – felismerte, Magyarországon nincs politikai hagyománya, még kevésbé társadalmi bázisa a mérsékelt jobboldalnak, az értékalapú konzervatív politikai filozófiának és ideológiának. Ennek megfelelően nincs tényleges, hatékony, politikai erőt és akcióképességet biztosító választói támogatottsága sem. A Fidesz vezetői, az őket körülvevő tanácsadók azt is megértették – sőt, saját személyes életükben meg is tapasztalták –, hogy a magyar társadalom jelentős szegmenseit messze elkerülték az európai társadalmakat a nyolcvanas, kilencvenes években jellemző modernizációs folyamatok. És itt most nem annyira a gazdasági, sokkal inkább a társadalmi és kulturális modernizációra gondolok. A jelenlegi kormányfő tanácsadójának az emlékezetes mondata – »Beszélj úgy, mint egy felcsúti srác« – mindent elárul arról a kulturális stílusról és környezetről, amelyre a jobbra fordult Fidesz a politikáját építette. Éppen ezért aligha van mit csodálkozni azon, hogy a magyarországi jobboldal politikája köszönő viszonyban sincs a mai európai konzervatív politikával. De ez nem véletlen, hanem tudatos politikai döntés következménye. A jelenlegi kormánypárt ugyanis nem tud mit kezdeni az Európában elfogadott konzervatív értékekkel, ehelyett inkább a két világháború közötti magyar jobboldal politikai hagyományaihoz fordult, ezeket igyekszik életre kelteni. Ennek a jobboldaliságnak fontos elemét jelenti a nemzeti-keresztény ideológia, az antiszemitizmussal való folyamatos és tudatos összekacsintás, az alsó társadalmi rétegek lenézése, háttérbe szorítása, az egyházak, a keresztény vallás átpolitizálása, az autoriter politika, az értelmetlen és célt tévesztett rendcsinálás, amihez a cinizmus, a félrevezetés, a becsapás, az oligarchák, a haverok zsebének teletömködése, a mindenkin és mindenen való kíméletlen átgázolás társul. A Fidesz politikájának lényege több mint egy évtizede a társadalom kettészakítása, a nagyobbik rész maga mögé állítása – akár hazugságok árán is –, az erre alapozott kormányzás, illetve minden más társadalmi csoport, kulturális környezet kizárása. Ennek megfelelően a Fidesz szavazói radikálisan jobboldaliak, és közelebb állnak a Jobbikhoz, mint az európai értelemben vett »középhez«.”