Minek legyen a médiuma egy médiatanszék?

Örömmel tölt el a diákmozgalom, és annak pozitív hatása az egyetemi és tágabb közéletre. A mozgalom az egyetemeken zajló kommunikáció már rövid távon is észlelhető felpezsdülésén túl hosszabb távon minden bizonnyal a felsőoktatás tudáskínálatának megváltozását is eredményezni fogja. Hangsúlyozom, nem az eszetlennek nevezhető kormányzati megszorítások fogják jó irányban befolyásolni a tudáskínálatot. Pontosan azért nem, mert ezeket nem előzte meg a bevonáson alapuló, sokoldalú, kiterjedt és demokratikus keretek közt folyó egyeztetés. A kommunikációhiányos kormányzati intézkedések már rövid távon is negatív hatást gyakorolnak a felsőoktatásra. A rövid távú katasztrófák helyett azonban egyelőre maradjunk a rövid távú hasznoknál.

A diákmozgalom pozitív hatásának egyik eleme, hogy a hallgatók már nemcsak az adminisztratív egyetemi rendszer vagy a „Mark my professor” weboldal által lehetővé tett (egyébként teljes mértékben jogos) névtelenségbe burkolózva mondják el a véleményüket az oktatóikról, hanem nyilvánosan, névvel és arccal. Az elmúlt napokban arról az intézetről is születettek nyílt kritikák, amelyen belül a Média és Kommunikáció Tanszék vezetőjeként én magam is dolgozom. Mint mondtam, örömmel tölt el a kommunikáció felpezsdülése, az általános kritikai hang megerősödése, és az, hogy válaszadás közben alkalom kínálkozik arra, hogy jól végiggondoljuk az érveket és ellenérveket. Az már kevésbé ad okot örömre, hogy a felhangzó kritika, amelyet most részletesebben vizsgálok, egy olyan pillanatban támadja az intézet vezetőjét, amikor ő az ELTE bölcsészkarán elkövetett HÖK-ös visszaélések kapcsán a hallgatók, és általában minden érintett bocsánatát kéri.

De essünk ezen túl, és nézzük a kritikát!

Bakó Bea szerint többek között ez az intézet felelős a szélsőjobboldali eszméknek az ELTE bölcsészkarán megfigyelhető terjedéséért. Meg kell, hogy mondjam, nem értem az érvelést: egyrészt Bakó szerint az intézet nem kínál „jobbközép, konzervatív elméleteket”, így a bizonytalankodó hallgatók „könnyen bedőlhetnek a populista szélsőjobb szólamoknak”. Másrészt az intézetben folyó politikai (liberális és baloldali) átnevelés következtében a fiatalok „később ezen a szűrőn keresztül szemlélik a közélet minden rezdülését”. Mindez azt jelenti, hogy az intézet a hallgatók egyik felét a szélsőjobb agymosásnak szolgáltatja ki, a másik felének agyát pedig maga mossa át a liberális vegyszerrel. Az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetében diplomát szerzett fiatalok nem médiaguruként, hanem így vagy úgy, de zombiként ballagnak el, legalábbis Bakó Bea szerint. A szerző azonban nemcsak kritizál, de javaslattal is él, már ami a tananyagot illeti. Kiegyensúlyozottabb volna a kép, ha lehetne a hagyományos családmodellel, a kereszténységgel és a nemzeti identitással „kicsit is foglalkozni” az intézetben. Visszakérdezek: hogyan képzeli el Bakó Bea egyetemi szinten ezeket a „foglalkozásokat”? Nem lehet, hogy valami tragikus félreértés áldozata, amikor egyetemi órákon szeretné viszontlátni a kereszténységet? A tanszék, ahol Bakó Bea tanul, nemhogy a kereszténységgel, de a buddhizmussal és az iszlámmal sem „foglalkozik”, nem beszélve más vallásokról. Az itt dolgozó kutatók és hallgatóik kompetenciája „csak” a vallások médiabeli megjelenítésére terjed ki, arra viszont teljes mértékben. Ezzel tudunk és ezzel lehet nálunk „foglalkozni”. Nem mellesleg kérdem, vajon monitorozta-e Bakó Bea a médiát, hogy úgy mondjam, kereszténység tekintetében? Ha végigfuttatja szemét a mai Magyarország politikai és médiatérképén, akkor azt látja, hogy például a kereszténység közszolgálati médiareprezentációja megfelel annak, amilyen szerepet ez a vallás az alaptörvényben betölt: egyedüliként szerepel néven nevezve, „nemzetmegtartóként”, ellentétben más vallásokkal, melyeket az alaptörvény „becsül”, mint „különböző vallási hagyományokat”. A magyar tehát az uralkodó politikai elit számára elsősorban keresztény. Úgy tűnik tehát, hogy a kereszténység politikai és médiabeli képviseletére nem kell nagy erőfeszítéseket tenni, hiszen az létezik, mégpedig hegemón módon. Mégis, annak ellenére, hogy a kereszténység hegemón pozícióban van mind a médiában, mind pedig az (elméletben az egyháztól elválasztott, ám a gyakorlatban azzal összefonódó) politikában, a tanszék soha nem akadályozta meg, sőt kifejezetten bátorította azokat a kezdeményezéseket, amelyek mondjuk a kereszténységgel kapcsolatos diskurzust célozták. Egy hallgatónk a közelmúltban szervezett vitát az intézetben a Magyarországi Református Egyház 2012 karácsonyára készített társadalmi üzenetéről, ami, tekintve, hogy egy médiatermékről van szó, maximálisan számot tarthatott az intézet és azon belül a tanszék érdeklődésére. Maga György Péter volt az, aki a szervezőt bátorította és támogatta. Nem tudom, Bakó Bea logikájában az itt részt vevő hallgatók vajon mely áldozati csoportba tartoznak: szélsőjobboldaliak lesznek-e, avagy liberális métellyel átitatottak.

Adjunk teret, ismétlem újra Bakó Bea javaslatát, a cigányokról, melegekről és családon belüli erőszaknak kitett nőkről való beszéd mellett (kiemelés az eredetiben, mivel a szerző megengedő) a családnak és a kereszténységnek, valamint a nemzeti identitásnak. Őszintén, a legdurvábbnak Bakó Bea cikkében azt tartom, amikor sokallja az „elnyomott nőkkel” való törődést (persze a melegek, a romák és a gender-elméletek mellett), és hiányolja a családdal való foglalkozást. Újra és újra elolvasom ezeket a sorokat, és döbbenten ülök a tény fölött, hogy itt egy egyetemista beszél arról, hogy egy médiatanszéknek az elnyomott nők sorsának tárgyalása mellett helyet kellene szorítania a családról való beszédnek. Hogy továbblendüljek, csak a legelemibb ellentmondásra kérdezek rá: Bakó Bea szerint az „elnyomott nők” (vagy romák, melegek) tárgyalása egyben nem a család tárgyalása is? Ezek kizárják egymást? A magyar meleg, a keresztény cigány, vagy a családban élő jognélkülivé tett nő – ezek oximoronok? Mellesleg kedvünk szerint keverhetjük a jelzőket és jelzett szavakat: ellentmondás a magyar cigány? Ellentmondás a keresztény meleg? Ezek bizony valóságok, még ha Bakó Bea egymást kizárónak látja is őket. A család és a kommunikációoktatás kapcsán ismétlem a kereszténységgel kapcsolatban feltett kérdésemet: vajon milyen az a médiatanszék, ahol a családdal „foglalkoznak” az órákon? Milyen családra gondol Bakó Bea? A boldog családra? Tolsztoj óta tudjuk, hogy azok mindig ugyanolyanok, és szívemből mondom, hogy isten éltesse őket. A boldogtalanok viszont mindig máshogy boldogtalanok. És az ő esetükben sem maga a boldogtalanság az, amivel egy médiatanszéknek foglalkozni kell, hanem hogy kihallatszik-e a szenvedők hangja az ajtók mögül, és visszhangzik-e a médiában.

Egy médiatanszék, legyen bárhol a világon 2013-ban, elsősorban nem annak a közösségnek a hangját erősíti fel, amely amúgy is jól hallatszik, hanem azét kutatja, amelynek nincs hangja. A jó médiamunkás az én értelmezésemben a némákat képviseli, sőt megpróbál hangot adni nekik, hogy lehetőség szerint maguk beszéljenek. Utánanézett-e vajon Bakó Bea, kritikája kifejtését megelőzően, hogy néz ki a kommunikáció- és médiatudomány ELTÉ-n kívüli hazai és nemzetközi gyakorlata, valamint a kapcsolódó tananyag? Ha megtette volna, látta volna, hogy nincs semmi különlegesen elfogult vagy rendkívüli azokban a képzésekben, amelyek a Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetben, azon belül a Média és Kommunikáció Tanszéken folynak. Nem teszünk mást, mint a modern kori társadalmat és kultúrát, valamint annak kommunikációval kapcsolatos aspektusait kutatjuk és tanítjuk. A modern kori kommunikáció- és médiatudományi tanszékek ideális esetben a jó és rossz médiagyakorlatok feltérképezésének, és legfőképpen a jó médiagyakorlatok tanításának a terepei: hogyan ábrázoljunk egyéneket és közösségeket, miként ne éljünk vissza a képükkel, de legfőképpen hogyan tegyük lehetővé számukra az önábrázolást, az önreprezentációt. Ha pedig a felvilágosodás eszméi szerint mindenkit megillet a nyilvános beszéd joga, tekintet nélkül a társadalomban elfoglalt helyére, a világ médiatanszékei már megalakulásuk óta szembesültek azzal (ha nem egyenesen ennek köszönhetik létüket), hogy nem elég a kutatás, annak politikailag tudatosan kell zajlania a hangtalan társadalmi csoportok érdekében. És bár nevezheti Bakó Bea liberálisnak a hegemón törekvéseknek való ellenszegülést, én azonban inkább emancipatívnak nevezném. Persze nem teszek úgy, mintha nem tudnám: Bakó Bea számára a család szűkebb fogalom, mint az én számomra. Míg ő férfiban, nőben és gyerekekben gondolja el a családot, én ennél jóval tágabban értem. És mivel Bakó Bea keresztény alapon megfogalmazott családfogalma határozza meg a magyar közszolgálati médiumok műsorkínálatát, és ez a családfogalom kerül bele nemsokára az alaptörvénybe, ezért azok, akik a család tágabb fogalma szerint értelmezik magukat, kiszorulnak, viselve ennek minden kulturális és jogi következményét. Újra megismétlem, amit fent már leírtam: a médiatanszék nem tesz mást, mint azokat a reprezentációs lehetőségeket tanítja, amelyekkel a nem-reprezentáltak is megjelenhetnek a társadalom médiaszínpadán.

Ugyanez vonatkozik a nemzeti identitásra is. A tanszéken soha senkit nem beszélünk le és nem is fogunk lebeszélni a nemzeti identitásáról. Ám olyan könyvből sem fogunk tanítani, amely úgy „foglalkozik” a nemzeti identitással, hogy reklámozza azt, vagy akár problémátlan módon időtlennek állítja be – egy egyetemi tanszéknek nem is ez a feladata. Az viszont már igen, hogy a nemzeti identitás elemzését, valamint a hegemón nemzeti identitásnak hangot adó médiumok elemzését szorgalmazza, és történeti képződményként tanítsa ezeket. Továbbá az is vállalt feladata egy 21. századi európai médiatanszéknek, hogy tudatosítsa a hallgatóiban: a nemzetalapon oktatott kultúra a nemzeti ideológia médiuma, és például a bölcsészet sokat hangoztatott két évszázados egyetemi politikamentessége – ahogy arra Stuart Hall brit kontextusban felhívta a figyelmet – hazugság. Ennek felismerése (nem pedig az oktatók kirúgása) a bölcsészet megújulásának záloga. Mindez könnyen belátható, ha belegondolunk, kinek a partikuláris politikai érdekeiből kreált többségi érdeket a nemzeti alapú bölcsészettudomány: a fehér magyar férfi érdekeiből. E szimbolikus, ám a mindennapi életben nagyon is valóságos hatalom hangjának persze nők is szolgálhatnak médiumaként, példa erre többek között Bakó Bea írása. Ezzel ellentétben én arra teszek ígéretet, hogy az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékén a hallgatókat ezután is a meghallásra fogjuk tanítani. Azok médiumai legyenek, akikről a „fehér nemzeti férfi” médiumai nem vesznek tudomást. Mindez jó apropó arra, hogy megemlítsem, milyen adatszolgáltatásra kérte a tanszékünket (gondolom, más médiatanszékeket is) Szabó Máté, az alapjogok ombudsmanja. Idézek a leveléből:

„A média kiemelt szerephez jut a társadalmi tolerancia kialakításában és erősítésében, azonban az ezzel ellentétes folyamatokat is erősítheti diszfunkcionális működése esetén. A leendő médiaszakemberek képzésének éppen ezért különös jelentősége van. […] Kérem Tanszékvezető Urat, hogy a minél alaposabb és részletesebb tájékozódás érdekében vizsgálatomat az alábbi kérdések […] megválaszolásával elősegíteni szíveskedjen:
1. Szerepel(nek)-e képzési tervükben
- az egyes kirekesztett csoportokkal (romák, nemzetiségek, menekültek, fogyatékkal élők, hajléktalanok, szexuális kisebbségek stb.) kapcsolatos szociológiai ismeretanyag:
- esélyegyenlőségi, kisebbségi jogi és egyenlő bánásmódra vonatkozó ismeretek;
- a kirekesztett csoportok és a velük kapcsolatos esetek bemutatásával kapcsolatos módszertani, etikai ismeretek, jó gyakorlatok;
- bármely más, a témához kapcsolódó tartalom vagy módszer?
2. Amennyiben igen, a fentiek a kötelező képzés részeként vagy önként választható órák, esetleg egyéb fakultatív, a tanszék által szervezett programok keretében jelennek-e meg a tanrendben?”

Szerencsésnek mondhatom magam, mert a tanszék bővében van azoknak a kurzusoknak, amelyekre az alapvető jogok biztosa rákérdez. Örömmel teszek eleget a kérésének, és küldöm el neki a kurzuslistát.