Kétfelvonásos pokol, három szereplővel

Első felvonás – Karácsony Szenteste nélkül

Szereplők:

Emez

A kisfiú

Ő

Karácsony böjtje volt. Délután 4 óra. Már sötétedett. Csak ült az előszobában és sírt. Közvetlenül mellette, kis pokrócán csendesen játszott egy alig pár éves kisfiú. Arra gondolt, hogy szülei várják. Anyu karácsonyi, vajas rántással készült bablevese illatát érezte, miközben könnyei marták még fiatal, kislányos arcát, ami szürkévé vált az utóbbi években. Apu már biztos bevitte a szalmát, és a diókat is kiválogatta, hogy mindenkinek biztosan egészséges jusson, a bor is már az asztalon lehet és bizonyára ropog a tűz a cserépkályhában. Eszébe jutott volt szobája, ahol nővérével átsírták a lakodalom előtti éjszakát.

Emez meg, vagyis a férj aludt. Nem a részegsége bántotta a legjobban, hanem ez a szomorúság, amit a kisfián látott. Kicsiny lelke sokszor azt sem tudta, miért szomorú, csak érezte, hogy szomorúnak kell lenni… A mindennapok részévé, szokássá vált. Az ital mennyiségétől függött a bánat mélysége, nagysága. Attól az italtól függött minden, amit megivott a férj, az apa, aki most, karácsony böjtje délutánján aludt. Pedig mindig azért imádkozott, hogy aludjon… Hogy kialudja az italt… Hogy ne bántsa. Se szavakkal, se ököllel. De ma… Ma miért kellett ennyit inni? Karácsony van, Kicsijézusuk itt nevetgélhetne ahelyett, hogy szótlanul kockázik. Sírás helyett annyi mindent tudna adni ma ő is! Úgy gondolta, egy nő, egy anya, egy feleség maga a karácsonyi illat… Arra gondolt, hogy a fémdobozok hiába vannak tele mézes pogácsával, hogy hiába öltöztette a házat karácsonyi ünneplőbe és hiába kereste napokig az ajándékkísérő idézeteket…Nincs a szívében sem Karácsony, sem semmi. Üres és fáradt. Annyi fájdalmat okozott már a szüleinek, de hogy a Karácsony esti vacsorára ne menjenek, azt még önmagának sem tudta volna megbocsátani…

Pedig úgy néz ki, nem mennek sehova. Mert Emez ott bent, miután kitombolta magát, kidőlt az ágyon és azóta alszik. Az ütések nyomát nem érezte, azokon utána már sosem gondolkodott, eltörölte őket valahol legbelül és nem akart róluk tudomást sem venni. Mindig azt mondogatta, semmi baj, csak rendben legyen minden, csak ne igyon ennyit és csak aludjon ha mégis… Minden nap elölről kezdett mindent. Az előző napot eltörölte és új időszámítás indult. Keményfejűen, bután csak a józan arcát akarta látni benne, a józan embert szerette volna szeretni. De ritkán találkozott vele. Túl ritkán.

A kisfiú hirtelen felugrott, kezecskéi megfogták az előszobaajtó kilincsét és berohant a szobájába. Kicsiny léptei hatalmas zajt csaptak. Nem volt az zaj, csak ilyenkor minden annak tűnt. Ilyenkor minden veszélyt jelentett. Megrezzent! „Jaj ne… Nem szabad felébreszteni apát… Maradj csendben… Gyere vissza…” - Mondta volna, de egyetlen szó nem jött ki a torkán. Az, hogy mi a félelem, az igazi félelem, előtte nem is tudta. Csak ebben a házban tanulta meg, hogy a félelem képes holttá tenni az embert, képes arra, hogy megfosszon beszédkészségünktől és a félelem képes arra is, hogy megállítsa az időt. Azt mondják, amikor jól érezzük magunkat és boldogok vagyunk azt szeretnénk, ha megállna az idő… Nem így van ez. Ha filmnézés közben megnyomjuk a „pause” gombot, megáll minden. A hang, a kép… Számára a félelem volt az a szünet, ez a pár perces halál. Mindig megbénult tőle. Most is. Görcsbe rándult a gyomra és már éhes sem volt. Már nem érezte a karácsonyi nagykalács ízét és a mákos gubáét sem. Két tenyere közé rejtette arcát és csak sírt. Kisfia visszaszaladt hozzá. „Nézd anyuci megtaláltam!” Kicsiny kezecskéi két piros játékautót szorongattak, szemei csillogtak és arca mosolya egy pillanatra elfeledtette vele ezt az egész rémálmot. „Kicsim…” Megölelte és gyorsan letörölte könnyeit.

Hallotta lépteit. De ő csak ölelte kisfiát és remélte, hogy kicsi teste megvédi őt. Hogy majd megesik Emennek a szíve… Hogy majd nem zavarja be játszani, hogy őt üthesse… Hogy majd legalább ma… Legalább ma… Legalább ma…

Ordítva kérdezte: „Ti meg hova készültök…? Mi van, tán menné anyádhoz…?” Ő meg csak hallgatott. Érezte, hogy el kéne engedni kisfiát… Mennyjen inkább be, ne halljon semmit, ne lásson semmit… De képtelen volt elengedni őt. Félt. Bénán, nyomorék lelkével és nagyon messze nemcsak a szülői háztól… A karácsonyi fényeket behozhatatlan távolságban érezte. Olyan messzinek tűnt minden. Régi idők hajnali miséi, karácsony előtti havazásai, fahéjillatú estéi és minden, amit tudatosan eltaszított és eldobott magától ezért a házasságért. Pedig semmi sem fakult meg, amiben előtte hitt. Tagadhatta, hogy nem számít, mégis minden hiányzott. Nemcsak a vasárnapi szentmisék. Hiányott az élete. Hiányzott minden, amitől egy Karácsonynak értelme van.

És itt van. Választásáért ezt kapja cserébe. Ha most képes lenni erőt kérni attól, aki egyedül képes erőt adni, felkelne, összepakolna pár holmit, megfogná ezt a kicsi embert és elmenne. Ehelyett könnyek között gubbaszt, kiszolgáltatva és üresen. Csak annyit tudott kimondani: „Ne bánts…” Pedig Karácsony volt. Szenteste.

Második felvonás – Sárba nehezedve

Szereplők:

A kisfiú

Ő

Tavasz volt. Nagyhétfő. Évek múltak el. Azon a reggelen erre az emlékre ébredt. Szája keserű volt. Egész délután és egész éjjel hányt. Virágvasárnap dél körül nyitotta ki az altatós dobozt. A kisfiú a szomszédban játszott. Már nem kockázott. Már nem volt annyit szomorú. Már rohangálhatott kicsiny albérletükben, hangoskodhatott is, már nem kellett félni, hogy bárkit is felébreszt.

Egy pohár víz kellett hozzá. Mindet megitta. A doboz üresen maradt. Pedig akkor már elhagyta a poklát. A poklot mégis magával vitte. Még mindig a saját sárjában feküdt. Mocskosan és betegen.

Szóval másnap reggel nagyhétfő volt. Tavasz. Sírt és arra gondolt, talán akkor régen lemaradt a karácsonyról, de idén a Húsvétról nem szeretne lemaradni. Mégsem…