Az osztrák borok olyanok, mint az osztrák emberek

„Próbálkozunk mindennel ahelyett, hogy minden borvidék (hegyközség) kiválasztaná azt a pár fajtát, amivel tényleg van értelme foglalkoznia. Eldönthetnék végre, hogy melyik nem nemzetközi, kvázi magyar fajtával, unikummal, autochtonnal akarnak és érdemes foglalkozni, a többit meg hagynák a kutatóknak, feltéve, ha azok nem zárnának be, ugye. Ahogy az akadémikus marketingből ismert SWOT-analízis módszer első tétele, is kimondja: koncentráljunk erősségeinkre.

Az osztrákok ezt tették, egyértelművé tették az üzenetet, nem lihegték túl a diverzitás fogalmát és értik, hogy a nagyközönségnek ekkora választék elég. Jól választottak és olyan fajtákat tudtak zászlajukra tűzni, amelyek máshol nem jellemzőek: zöld veltelini és kékfrankos. S ezek jó fajták, mert tudják azt a gyümölcsösséget, egyedi karaktert és kellően üde struktúrát hozni, amire mindig vevő lesz a borvilág. Nekünk is ilyeneket kellene választani, nem a nemzetközi fajták erejében (?) gondolkodni…

2900 hektár cabernet sauvignonnal és 2800 hektár chardonnay-val maximum Hegyeshalomig jutunk. Bár egy pozitív folyamat, ami a fajtaszelekciót illeti, elindult nálunk is, de e téren többnyire még mindig csak elméleti síkon, polemizálva mozgunk. A gyakorlatban a „fő fajtákról” még nincs egységes, látható döntés, amelytől számítva – egyébként – legalább 10 év kell míg kiteljesedik a folyamat, hacsak az időjárás nem szól bele. Véleményem szerint ez az egyik ok, amelyhez szervesen kapcsolódik az a kérdés, hogy milyenek a bortörvények és azt mennyire szigorúan tartják be, illetve tartatják be.”