Egyszer se volt

„A szerzők okfejtésében kulcskérdés 1905, s vele együtt a 1) nemzeti elkötelezettség és 4) birodalom-ellenesség kapcsolata. Bár nem vagyok olyan mértékben elítélő a kiegyezéskori Magyarországgal kapcsolatban, mint a magyar politikai irodalom nagyjainak zöme Hamvastól Szekfűig, Bibótól Jásziig (közelebb áll hozzám Halász Gábor magyar viktoriánus- felfogása), hajlok arra, hogy elfogadjam – ha nem is a hazugság, de – az illúzió tézisét. Ez arról szól, hogy a Szabadelvű Párt elvtelen kompromisszumot kötött, azt hazudva, Magyarország függetlenné vált, holott nem; miközben (pace Bibó) a ’48-as ellenzék a függetlenséget óhajtotta, miközben tudta, hogy az lehetetlenség. Horváth Csaba és Techet Péter mindenképpen adós azzal, hogy erről az igen erős tézisről, akár annak gyöngébb, illúzióra utaló formájáról valamit mondjon: arról tehát, hogy 1848-at nem 1905-ben, hanem már 1867-ben elárulták.

Sőt szerintem még ennél is tovább mehetünk, odáig, amit Bibó nem vállalna be, Szekfű viszont igen, Kemény és Széchenyi nyomdokain: már 1848 is tévedés volt, de legalábbis illúzió. Már 1848-ban is tudni lehetett, hogy a történelmi Magyarország premodern konstrukció, s történelmünk legnagyobb kérdése, hogy lehet-e belőle modern birodalmat (jó, nevezzük uniónak vagy föderációnak) csinálni. A nemzeti függetlenség vagy elkötelezettség, vagyis az 1) pont valójában kibékíthetetlen ellentétben van a Habsburg- ellenességgel, vagyis a 4)-es ponttal – még mélyebben pedig összetartoznak, csak éppen másként, mint azt gondolni szoktuk. Ugyanis csak a birodalom képes biztosítani azt, amihez a magyar romantikusok által formába öntött magyar nemzeti érzelmek döntő többsége fűződik: a történelmi Magyarországot. Tessék elolvasni Kossuth 1848. július 11-én elmondott híres képviselőházi beszédét, az ekkoriban írt cikkeit a Pesti Hírlapban! Retorikailag ugyan jól leplezett, de egyértelmű bizonytalanság és kétségbeesés sugárzik belőlük.

Másként megfogalmazva: a magyar nemzeti öntudat (elkötelezettség), sajnos vagy nem sajnos, birodalmi, azaz imperialista. A magyar történelmi politikai nyelv kultúrnemzet és politikai nemzet között szeret különbséget tenni, Deákra és Eötvösre mutatva. Holott a valóság az, hogy eredeti, valódi, igazi nemzetfelfogásunk sem ez, sem az, hanem imperialista. Magyarország nem »volt«, még a történeti sem: ami volt, az a Magyar Szent Korona Országai. Nincs ebben semmi bűn, semmi rossz, sőt: civilizációk birodalmakban keletkeznek és maradnak fönn. Eltűnni pedig éppen a törzsi érzelmek fölülkerekedtével szoktak, ami nem föltétlenül vonzó látvány és fölemelő élmény. Csakhogy ezt sem a szabadelvűek, sem a függetlenségiek nem vallották be, helyesebben csak félszívvel: mindketten magyar birodalmat akartak, ráadásul Habsburg mintára (a császárból csináltak királyt, de úgy, hogy a király császár is maradjon). Lehetőleg úgy, hogy Bécs helyett Budapest dirigáljon Galíciától Dalmáciáig, Brnótól Brassóig. S igen, ahogy Kipling személyében van a brit imperializmusnak halhatatlan írója, a magyar imperializmusnak is van: Jókai Mór. Csak így érthető, hogyan lesz A kőszívű ember fiainak írójából Ferenc József laudátora. Első pillantásra árulás; valójában szoros kötelék. A magyar rebellisnek két szíve van. S mindkettő élteti.

Mivel pedig az egész Habsburg Birodalomban a magyar volt az egyetlen etnikailag autoch ton, egységes, tudatos, vezetőképes elit, a kísérlet kis híján sikerült is. Kossuth idézett 1848-as (!) beszéde már tartalmazza ezt a szinte zsarolási kísérletet, amikor arról beszél, hogy az Ausztriai Ház fennmaradása leginkább a magyaroktól függ. Tudtán kívül Kossuth valóban itt látott igazán a jövőbe. Csak azt nem vette észre, hogy minél magyarabb a birodalom, annál közelebb kerül a végéhez – amelyet Bécs persze igyekezett elodázni, szintén skizofrén módon. Az utolsó két akadályt a magyar »nyomulással« szemben a hadsereg és a közigazgatás felső szintje jelentette, amelyeket a Habsburgoknak sikerült mindvégig etnikailag kevertnek megtartaniuk. De Ferenc Józsefnek soha nem sikerült népei szívét úgy meghódítania, ahogy Kossuthnak a magyarokét.

Ebben a vállalkozásban, azaz a magyar imperializmus győzelemre vitelében teljes volt az összhang szabadelvűek és függetlenségiek között. Talán az egyetlen dolog, amiben csehek, nagynémetek, Habsburg-osztrákok egyetértettek, éppen a magyar imperializmus iránti mély ellenszenv volt. Ezért ami 1905-ben történt, az a kudarc illúziója, valójában viszont a magyar imperializmus győzelme. Fejérváry »darabontkormánya« (értsd: osztrák birodalmi kormánya) 1906. április 8-án lemond, de 1907. augusztus 16-án a király már szentesíti az új magyar törvényhozás döntését, amelyet a magyar birodalmi kormány terjeszt elő. Nevezetesen, hogy a vasút nyelve Horvátországban is a magyar (bár horvátul is tudni kell); egy év múlva pedig a Monarchia a magyar Szent Korona jogaira való hivatkozással (!) annektálja Bosznia-Hercegovinát, amit persze már harminc éve megszállt. Az ország mellékállású kormányzója Kállay Béni, huszonegy éven át főállásban a közös pénzügyminiszter; utódja az annektálást javasló és szintén közös pénzügyminiszter gróf Burián István.”