„Nem új dolog. Az idősebb generáció bizonyára emlékszik még a Rákosi-korszak botrányos idill-műsoraira, amelyekben sajnos jobb sorsra érdemes színészek nyervogtak csasztuskákat, fedték el a szörnyűségeket giccsparádés vidámkodással.
Volt boldog nyár Budapesten, hol is száz boldog óra zenélt, volt Duna parti csónakház, valamint szőtték az elvtársak a selymet, miközben egy ország reszketett, ha sötétedés után az utcában megállt egy autó. A viszonylag konszolidált Kádár-rendszerben már nem jött a fekete autó, de a nép üresfejű jópofaságokra kondicionálásában azért nem volt hiány. Alkotóművészeink legjavának bátorságát dicséri, hogy ilyen körülmények között is születtek remekművek, értékes könyvek, filmek és a király bohócának rendszeresített Hofi Géza lépten-nyomon kibújt a kényszerzubbonyából és vitriolos iróniával támadt rá a felűről irányított össznépi tahóságra, a társadalmi hazudozásra, a szakszervezeti üdülős egyen-jópofaságra.
Ma még? Nem jön a fekete autó és a karakteres, politikailag motivált perek sem akarnak (köszönhetően a magyar bírák többségének) összejönni. De a hivatalos néphülyítés azért nagyban megy.”