Magyarország második esélye

„Magyarország számára a közvélekedéssel ellentétben igazából az lett volna a siker, ha az elmúlt hét év fejlődése alapján kevesebb uniós forrásra lett volna szükségünk, akárcsak a cseheknek. De, mivel az elmúlt hét évben csak nagyon mérsékelten tudtunk élni az uniós támogatások nyújtotta eséllyel, a siker kritériuma sajnos nem sokat változott. Ha igaz a mondás, hogy valaki a saját sikerének lett az áldozata, akkor a mi esetünkben elmondható, hogy a pénzügyi keretről folyó tárgyalásokon a saját kudarcunk (alacsony növekedés) nyertesei lettünk.

Az Európai Unió a következő hét évben is tisztességes csekket állít ki Magyarországnak. A pénz azonban csak egy dolog, legalább ennyire fontos, hogy el is tudjuk-e költeni, és főleg, olyan beruházásokra fordítjuk-e, amelyek tényleg az egész ország, és nem egyesek gyarapodását szolgálják. Érzésem szerint inkább ezen kellene elgondolkodni, mint meddő vitát folytatni arról, hogy akkor ki is hozott haza több pénzt a zsákban. Szép újságírói kihívás lenne – nem is tudom, hogy miért nem ambicionál senkit – annak utánanézni, hogy az idén véget érő hétéves időszakban milyen mértékben profitáltunk az uniós szubvenciókból. Mit jelentett nemzetgazdasági szinten ez a rengeteg pénz, becslések szerint több mint 7 ezer milliárd forint? Attól tartok, hogy messze nem annyit, amennyit ki lehetett volna hozni ebből. Ezt a vélekedést látszik alátámasztani az is, hogy hét év alatt alig egy-két százalékot közelítettünk az unió átlagos fejlettségi szintjéhez, pedig éppen a felzárkózásra adják a támogatások zömét. Persze úgy is fel lehet fogni, hogy a kohéziós támogatások nélkül még itt sem tartanánk.”