„Bizonyos dolgokat az ember legfeljebb halkan szeret kimondani, miután alaposan körbenézett. Így teszek most én is: szerintem Magyarországnak jó az Európai Unió és hazánknak érdeke a minél szorosabb együttműködés. Tapsgép.
Globkrit és »szabadságharcos« szempontból egyaránt horkantásra okot adó álláspontom igazolására hozhatnám a legegyszerűbb materiális érvet. Abban az országban, ahol a beruházások 97 (!) százaléka uniós forrásokból valósul meg, nem is lehetne kérdés a minél erősebb integráció támogatása. (...)
A magyar történelem azon ritka pillanatait éljük, amikor részt vehetünk a rólunk szóló döntésekben. Kétségtelen, hogy Brüsszel nem egyszer orrunkra koppintott, de Dzsingisz kántól Zsukov marsallig a magyar történelmet formáló számos külső szerepelő nehezen tűrte a visszabeszélést – most meg lehet. És az is előfordul, hogy meghallgatják érveinket: legutóbb a hétéves uniós költségvetésről szóló tárgyalásokon derült ki, hogy még a magunkfajta közepes méretű, nem túl fejlett tagállamoknak is van keresnivalójuk. (...)
Talán még az uborkák dőlésszögének uniós szabályozása is elfogadható, ha a sokat emlegetett sokszínűség a legfontosabb dolgokban nem sérül. Márpedig egyre aggasztóbb jelek mutatnak az egyneműsítésre. A legfrissebb példa: a hétvégén Olaszországban választást rendeznek, amin indul egy csomó érdekes ember meg Silvio Berlusconi. Legyen bármi is a véleményünk a táncoskomikus-politikus plasztikázás miatt egyre riasztóbb arcbőréről, tunkolnivalóan szaftos magánéletéről meg egyéb ügyeiről, tény: az elmúlt két évtizedben olaszok milliói tüntették ki újra és újra bizalmukkal. Minden várakozásra rácáfolva most ismét a választások egyik esélyese, ami azonban nem tetszik a német politikának. Az ugyan bevett szokás, hogy az azonos pártcsaládhoz tartozók kampányolnak egymás mellett, de legalábbis szokatlan, hogy német döntéshozók megüzenik a választóknak: kikre (nem) kellene szavazniuk.”