Márpedig a KDNP nem fantompárt!

„A választások lényege az, hogy az ember kiválassza a számára leginkább elfogadható értékrenddel bíró pártot, és arra adja le voksát – nem pedig az, hogy egy másikat büntessen (sic!). Ha pedig két párt együtt indul, akkor mind a kettővel azonosulnia kell az egyszerű szavazónak, ha ez nem adott, akkor vagy keres mást, vagy nem járul urnához. Aki pedig a 2010-es választáson a Fideszre szavazott, az listán a KDNP-t is támogatta, míg egyéniben eldönthette, hogy melyik ember képviselje őt négy évig. Vagyis a KDNP-nek valós szavazói voltak, képviselői pedig joggal ülhetnek az Országgyűlésben. Nem fantompárt, mert mindenki tudta, hogy kire szavaz. 

A kérdés sokkal inkább az kellene, hogy legyen, hogy megteheti-e valaki, hogy az egyházak támogatása nélkül lépjen fel a nevükben, mert a magyarországi felekezetek erősen távol tartják magukat a politikától, így senkire sem adják áldásukat. Azonban, ahogy az egyház szó sem a vezetőit jelenti, hanem az emberek közösségét, és ahogy az egyházak hibáiról sem a vallások tehetnek, úgy arról sem tehetnek az egyházak, ha egy-egy tagjuk, aki a Tisztelt Házban ül, esetleg nem a többség véleményét képviseli. Egyszerűen ilyen, amikor egy tag az általa választott vagy elfogadott értékrendet képviseli, adott esetben éppen rosszul. A KDNP sem jelenti önmagában az egész kereszténységet, de még a kereszténydemokráciát sem, a párt egyszerűen csak képviseli a választóit, és a tagok felelőssége, hogy ezt jól, vagy rosszul teszik, érdemesek-e arra, hogy a »Keresztény« szót használják a saját elnevezésükben. 

Itt nem pusztán arról van szó, hogy néhány tucat ember az Országház falain belül szidja a melegeket vagy lobbizik az abortusz ellen (ahogyan azt a legtöbben gondolják), mert ugyanezek a képviselők szavaznak adóemelésről, drogtörvényekről, kölcsönökről vagy oktatási törvényről, épp úgy, mint más pártok tagjai, akik szintén azt teszik, amiben hisznek.”