„És akkor megérkeztünk ismét az Alaptörvényhez: ha a család a gyermekvállalás lehetőségétől lesz család, akkor milyen jogon számítható annak egy meddő pár viszonya? A nem egyenesági idős rokonokról gondoskodó személyek miként járulnak hozzá a gyermekek számának gyarapodásához?
És ha a jogszociológiai megfontolásokon túllépünk, érdemes azon is eltöprengenünk, miért ne minősülhetne családnak egy bejegyzett élettársi kapcsolatban élő pár, ha egyszer a házasságban élő, gyermekvállalásra képtelen nő és férfi viszonya annak minősül? Miféle erkölcsi hozzáállás az, amely jogfosztást követel kölcsönös megegyezésen alapuló, törvényileg már elfogadott kapcsolatokra vonatkozólag, pusztán egyéni esztétikai elvárások alapján? Ki veszi magának a bátorságot, hogy a mai, összetett szociológiai családmeghatározások tükrében egy rendkívül primitív szabályozás megalkotásával deklarálja a család fogalmának mibenlétét? Megéri mindez a nehezen megszerzett jogokon keresztülgázoló küzdelem csak azért, hogy az azonos nemű párok kapcsolatait próbáljuk megfúrni? Miért fáj egyeseknek pusztán az, hogy két felnőtt ember a saját elhatározásából törvényi úton ismerteti el kapcsolatát, amellett, hogy gyermeket így sem fogadhatnak örökbe?
Egyébként az legitimálható álláspont, hogy az azonos neműek kapcsolata ne minősüljön házasságnak, már a történeti és kulturális hagyományokra hivatkozva. Nem is számít annak. Ám, ha elfogadjuk, hogy a különböző neműek egybekeléséből sem feltétlenül fog születni gyermek, úgy nincs okunk megvonni a család meghatározását azoktól sem, akik más biológiai okokból nem tudnak gyermeket vállalni. És akkor még azon transzneműekről nem is beszéltünk, akiknek a nemváltoztatását egy idő után ha a jog nem is, de a társadalom nem tudja nem elismerni (vagyis a kiindulópontról mit sem fog tudni), ám gyermeket természetesen nem tudnak kihordani. Az esetükben is illő ugyanis – a családhoz hasonlóan – saját önmeghatározásra hagyatkozni, és elismerni a születéskorival ellenkező nemű identitásukat.