Michael Haneke alkotása újra a nézők elé tárja a halált, a modern társadalom egyik utolsó tabutémáját.
„Adott egy értelmiségi házaspár, akik békében öregedtek meg egymás mellett, gyermekáldással és unokákkal, ahogy kell – a művészet pedig hozzásegítette őket egy szellemileg talán teljesebb élet megtapasztalásához, Schubert és más klasszikusok zenéjén keresztül egy mélyebb létállapot megismeréséhez. És épp mindezek értelmének tagadása lesz a legelviselhetetlenebb Haneke realista drámájában. Ahogy a feleség, Anne (Emmanuelle Riva – Szerelmem, Hiroshima) egyre jobban hatalmába kerül a stroke okozta bénultságnak, úgy veszti el fokozatosan önnön tudatát, józan eszét is. Hiába törekszünk életünkben valami többre, a sors kegyetlenségétől akkor sem tudjuk megóvni magunkat.
A kínzó változtathatatlanság áldozata a férj, Georges (Jean-Louis Trintignant) is, aki kénytelen szembenézni élete szerelmének eltűnésével. A korábbi élet egyre sötétebbre vált, fokozatosan hervad és válik önmaga halvány, tartalmatlan másává: a feleség megszűnik annak lenni, aki egykor volt. A tehetetlenség és a szeretett társ méltóságának tovatűnése a legfájdalmasabb a betegség előrehaladtával: e tekintetben pedig, bár a Szerelem sokat mutat és sejtet is, mégis megkímél minket a legkeményebb pillanatoktól. (...)
Michael Haneke most a korábbi társadalomkritikus műveinél is kegyetlenebb filmet forgatott: a békésnek tűnő végórákat fordította át megrendítő létdrámává, és nem is oldotta fel a tudatunk rejtett zugába üldözött halálfélelmet. A szerelem sem képes segíteni abban, hogy végül ne váljon belőlünk is egy szerencsétlen, össze-vissza beszélő és családtagokra rá nem ismerő, pelenkázásra és etetésre szoruló, magatehetetlen árnyalak.
Sarah Polley csodálatos, Egyre távolabb című filmje után Michael Haneke alkotása újra a nézők elé tárja a halált, a modern társadalom egyik utolsó tabutémáját.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
