Atomkór – mikor marhára esik, de a világvége végül elmarad

Ebben a világban túl sok mindenre van előre elkészített magyarázat.

Az, aki kívülről gyalázza Magyarországot, valószínűleg nem lesz az Akadémia tagja, művészi kvalitásai ellenére sem. Interjú.
„Vannak közösen megállapított szempontok, amelyeket figyelembe vesznek az új tagok kiválasztásnál?
Az egyes tagozatok, tehát a szakmabeliek tesznek javaslatot egy-egy alkotóra, majd az Akadémia egésze szavaz róluk.
A tagságnak három határozott kritériuma van. Az első az, hogy az MMA nem a fiatal tehetségek szervezete, mi nem minősítjük az illető művészetét, nem szempontunk az sem, hogy szüksége van-e erre az elismerésre a karrierjében: mi beérett, a társadalom és a szakma részéről már elismert művészeket tömörítünk.
Ez nyilvánvalóan az érettebb korosztályt érinti, de vannak kivételek, főként a zenei, színművészeti, táncművészeti területen. A második alapszempont az átlagon felüli közéleti tevékenység. (...)
Mi a harmadik szempont?
A nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettség. Most nagyon sarkos leszek: az, aki kívülről gyalázza Magyarországot, valószínűleg nem lesz az Akadémia tagja, művészi kvalitásai ellenére sem.
Miben kell megnyilvánulnia ennek az elkötelezettségnek?
Elsősorban az illető életművében.
Nekünk van egy sajátos nyelvezetünk, mind a képzőművészetben, mind a zenében, a táncban, az építészetben. Ilyen értelemben szuverének vagyunk a világtól, de a világ egészéhez hozzá akarjuk tenni a magunkét. Nemzeti gondolkodásmód alatt ennek a szemléletnek a megnyilvánulását értem. Erre óriási szükség van, mert jogos az a félelemérzet, hogy a kultúra területén is háttérbe szorulhatunk Európában vagy a világban. Ezért például bizonyos hézagok pótlására is szükség van. Minden geopolitikai egységnek vannak sajátosságai, és ezek rögzítése, feldolgozása maga a nemzeti kultúra. Száz-százötven éves múzeumaink vannak, és három-négy muzeológus-generáció ment el úgy, hogy nincs leírva és értékelve az intézmény teljesítménye. Például az Iparművészeti Múzeumé, hogy hazabeszéljek.
Említhetem azt is, hogy a fotóművészetben világelsők voltunk, de a fővárosunkban egy múzeuma sincs a téma magyar vonatkozásainak. A nemzeti problémákat pedig az MMA szem előtt tartja, nem véletlen, hogy a 2005-ös szavazási kudarc után a magyar szervezetek közül elsőként mi vettünk fel határon túli tagokat, e szimbolikus gesztussal demonstrálva a Kárpát-medencében élő magyar kultúra egységét. És meg kell mondjam, a határon túli tagjaink gyakran aktívabbak, mint a fővárosiak: például Mács József felvidéki magyar író két éve minden szerdán eljön a találkozókra Pozsonyból, pedig nyolcvanéves, és ilyenkor éjjel kettőre ér haza. A nemzeti gondolkodású alkotó alatt azt értem, aki elsősorban a magyar nemzet problémáival foglalkozik. A mi sorsunkkal, erényeinkkel és fogyatékosságainkkal: a közös életünkkel. Ez mindenhol a világon természetes, anélkül hogy felvetődne a nacionalizmus fogalma.
Illyés Gyula mondta egyszer, hogy a franciáknak nincs szükségük nacionalizmusra, mert a vérükben van. Nálunk sokakból hiányzik ez a genetikus érzés. A Magyar Művészeti Akadémia tagjaiból azonban nem hiányozhat.”