Ünnepi műszak

„– És akkor az erkélyre kitett, aranyszínű, csillogó márványos kocsonyára leheletfinoman ráereszkedett az első, hatalmas, hófehér hópehely... Töltött káposzta?

– Volt már erdélyi csomboros, alföldi vérpiros, nyírségi savanykás, oroszos, jó húsos, csongrádi hideg paprikás, vegetáriánus...

– Essen a hó. Nagy, puha pelyhekben, sűrűn – emelte föl ujját Szabados.

– Minden volt már, minden. Hajléktalan és hawaii társasút, kutyamenhely és szaloncukorka-üzem, lékhorgászat és jámbor lelkipásztor...

Ebben a pillanatban nyílott az ajtó. Egy vékony lány viharzott be, kért egy kávét, hörpölte gyorsan.

– Fáradtnak tűnsz, Sári – mondta Szabados, aki rá se nézett egyébként a lányra, háttal is ült neki.

– Még szép. Alig állok a lábamon. Diótörőzöm. Majd minden hajnalban arra ébredek, hogy patkány vagyok. Huszonkét Diótörőm van szilveszterig. Huszonkettő. Na, rohanok is próbára.

– Meg vagy hívva.

– Köszi – mondta, és már ment is el Sári, aki az Operaház megbecsült táncosa.

A két hírlapíró mélázva nézett utána kifelé a helyiség nagy üvegajtaján. Nem szóltak semmit, csak bólintottak, szinte egyszerre mind a ketten, némán. Odakinn abban a pillanatban kezdett nagy, puha pelyhekben hullani az első idei hó.”