Magyarország 1989-90 folyamán totalitárius berendezkedésű államból alkotmányos demokráciává alakult, a liberális alkotmányosság legjobb hagyományait követve. A demokratikus alkotmány politikai gyakorlata azonban nem követte a változásokat.
Az állam nem tilalmazhatja(ná) az antidemokratikus szólásokat, ám az állam nevében eljárók - akár az egész kormány, akár a Köztársasági Elnök, ad absurdum akár a teljes magyar Országgyűlés - elítélhetné, elítélhette volna az ilyen beszédet. Nem egyenként, nem pártonként, de együtt, határozottan, világosan. Nem most, amikor ezen álláspontok szószólói 47 mandátummal ülnek a parlamentben. De már a kezdetekkor, világossá téve, hogy az új, 1989. utáni magyar demokráciában nincsen helye rasszista, neonáci, fasiszta pártoknak, közéleti figuráknak. Hogy aki ilyen álláspontot tűz zászlajára, az önmagát zárja karanténba, azzal soha, semmilyen ügyben egyetlen jóérzésű demokrata sem fog többé szóba állni, együttműködni meg pláne nem.
Igen, az államnak toleránsnak kell lennie a legvisszataszítóbb, legkellemetlenebb vélemények irányába is, de nem semlegesnek. Hibás volt az a politikai gyakorlat, amely az ideológiamentességet értéksemlegességként fogta fel. Mostmár félő, hogy késő. A feloszlatás minden bizonnyal kontraproduktív eredményre vezetne, nem hogy csökkentené, de növelné a szélsőségesek népszerűségét.”