A termelés Magyarországon lényegében megszűnt

2012. november 13. 08:41

Le kell számolni a szociális piacgazdaság nyújtotta életszínvonal álmával.

2012. november 13. 08:41
Delphoi jósda

„Bizonyos értelemben, hasonló folyamatok játszódtak le az EU-ban az bővítések során. A bajban levő régiókat eltérő folyamatok miatt érdemes külön tárgyalni.

A Dél-európai országok csatlakozásakor - globalizáció és a válság még el sem kezdődött – az EU komoly erőfeszítéseket tett az országok és elmaradottabb régiók felzárkóztatására. (Utak, infrastuktúra fejlesztése) Termelő kapacitásaik, amelyek versenyképesek voltak megmaradtak, de a gazdaságuk jelentős tényezője volt az idegenforgalom, amelynek jövedelmezősége nagyban függ a vendégek tömegeinek fizetőképességétől. Ez az első csapást a német újraegyesítéssel szenvedte el (a legendás Nyugatnémet életszínvonal a keleti országrész több ezer Md-ra rugó konszolidálásával esett), később a válság további érvágást jelentett ezen a vásárlóerőn. (A családok nyilvánvalóan először a nyaralásra költött összegeken igyekeznek spórolni, illetve akinek erre már nem futja, az nem megy nyaralni .) Az Amerikai pénzügyi válságot követő bank konszolidáció pedig katasztrofálisan megemelte ezeknek az államoknak az adósság állományát. (Európai méretekben 4500-5000 Md eurót költöttek bankkonszolidációra.) A pénzvilág, bankok erre a kamatok mértéktelen emelésével válaszoltak. (Ezek a többlet pénzek egyrészt Amerikába vándoroltak, másrészt a centrum országok ezekkel a többletpénzekkel biztosították a saját országukban – a gazdaságnak elengedhetetlen – kitermelhető kamatszintek megtartását.) Ezek a kamatok minden megszorítás ellenére kitermelhetetlenek, sőt miután a megszorítások a fizetőképes keresletet drámaian csökkentik, a magas kamatokkal együtt ezek a tényezők a gazdaságukat súlyos resszeszióba döntötte. Ez pedig egy önmagát erősítő spirál.

Keletközép-Európa ügye más. Itt a százszázalékos állami tulajdon lebontása, illetve ennek a lebontásnak a módja okoz gondokat. A gondok nagysága jól láthatóan attól függ, hogy termelő kapacitásaikból mennyit sikerült megőrizni, illetve ezeknek az EU csatlakozás alku folyamatában, milyen versenyfeltételeket sikerült biztosítani. Most látszik igazán, hogy a lengyelek és a csehek kemény tárgyalások során kialakított alkui mennyire hasznosak voltak. Bár kezdetben nehezebben indultak, (ne felejtsük a nagyképű lesajnáló nyilatkozatokat bizonyos körök részéről) termelőkapacitásaik, feldolgozó iparuk életképes részének megtartásával, mezőgazdaságuk versenyhátrányainak csökkentésével lényegesen jobb helyzetben vannak.

********************************************

Nálunk a nép vágyálmaiban a rendszerváltástól, a nyugat-európai szociális piacgazdaság életszínvonalát és szabadságát várta. A világ azonban közben megváltozott, a multinacionális vállalatok vezetése és irányítása a pénzemberek kezében került és az addig ismert álláspontjuk és viselkedésük alapjaiban változott meg. Az EU pedig elsősorban és messzemenően a saját érdekei érvényesítését tartotta szem előtt, az újonnan csatlakozott periféria országaival szemben.

(Egy közeli hozzátartozóm a 70-es években egy multinál járt. Több vezetővel tárgyalt és – miután a fél iparágat ismerte – szóba került a valamikori magyarországi gyáruk megbecsült (és számon tartott) alkalmazottainak a sorsa. Amikor valakiről kiderült, hogy meghalt, az igazgató behívatta az illetékest és letolta, hogy erről miért nem tudnak. Utasította, hogy azonnal utaljanak ki segélyt a családjának. Nos ehhez képest 90 után megvásároltak egy rentábilisan működő nagy vállalatot - pusztán piacszerzési célból - amelyet 2 éven belül lényegében bezártak, több ezer dolgozóját pedig szélnek eresztették. A vállalat gépeiből pedig a másfélszeresét árulták ki, mint amennyit a vállalatért fizettek. Ennyi maradt a valamikori szociális gondolkodásukból.)

Vezetőink naivitásból, kényszerek és zsarolások hatására, puszta gazemberségból és nyerészkedésből a valamikori állami tulajdon lebontását úgy végezték, hogy a vállalatokat úgynevezett szakmai befektetőknek adták el, méghozzá dömping áron (a túlkínálat miatt illetve a sietség okán). Ezek a befektetők értelemszerűen a konkurenciát képező termelőegységeket bezárták, hazai és nemzetközi piacaikat átvették.

Itt végig lehetne menni a nemzetgazdaság különböző ágain. Az általunk feltőkésített bankok, gép és híradástechnikai ipar, építőanyag ipar, stb. stb. De az élelmiszer ipar és mezőgazdasági feldolgozó ipar felszámolása, a mezőgazdaság számára az EU által diktált hátrányos versenyfeltételekkel párosítva, az ország egyik legfontosabb komparatív előnyével rendelkező ágazatát lehetetlenítette el. A kereskedelem privatizációja pedig szabad utat engedett a nyugati – ott eladhatatlan árúk – magyarországi értékesítésének, kiszorítva az ily módon drága magyar termékeket.
Ezt fejelték meg a közszolgáltatások eladásával, ami az ezeknek beszállító maradék magyar ipar felszámolását eredményezte (a vevő a továbbiakban a saját beszállítóitól vásárolt.)

A következmények:
A termelés Magyarországon lényegében megszűnt. Létesült néhány zöld mezős termelő beruházás, amely fontos, a magyar GDP döntő hányadát adja, de messze nem elégséges. Az iparból (termelésből) felszabaduló munkanélküli tömegek az államigazgatásban, a kereskedelemben és a szolgáltató ágazatokban próbáltak munkát és megélhetést találni (az elő és rokkant nyugdíjakat nem is említve). Ez egyéni túlélési technikának kiváló, de országos, népgazdasági szinten katasztrófa. A pénz ugyanis belül forog, külső forrás (a termékek ellenértéke) nem érkezik az országba, sőt a kereskedelem révén (külső termékek behozatala) inkább távozik.
Mindezt megfejelik a bankok magas kamatai, amelyet a lakósságnak és a hazai vállalati szektornak számolnak fel (lehetetlenné téve azok fejlődését és likvid finanszírozását) és amely pénzek szintén távoztak az országból, mint ahogyan az itt megtelepülő cégek nyereségei is, nagyon egyszerű könyvelési technikákkal. Ugyanez a helyzet a túlméretezett nagy beruházásainkat végző idegen vállalkozásokkal, ha egyéb kárt nem okoznak (kifizetetlen csődbe ment alvállalkozók tömegei). Tisztelet a kivételnek.

(Hogy majd pénzügyi, meg kereskedelmi elosztó központ leszünk ? Néhányan jól élnének belőle, de az ország továbbra is éhen döglene. Ugyan….)

Ezt egy ideig kompenzálták a privatizációs bevételek és amikor ezek eladható értékek híján elapadtak, a hatalmas arányú hitelfelvételek. Természetes következmény az általános elszegényedés, a nagy ellátó rendszerek katasztrofális állapota az elégtelen pénzügyi ellátás okán.

Nos mit lehet itt tenni ?
Először is le kell számolni, a szociális piacgazdaság nyújtotta életszínvonal álmával (legalábbis nagyon hosszú időre). Itt már a túlélés a tét, nem a meggazdagodás. Tőkénk nincs, csak adósságunk, ezért saját beruházásokat nem vagy alig tudunk indítani. Minden eszközzel elő kell segítenünk, hogy mások nálunk termeltessenek, nálunk ruházzanak be. Ugyanakkor a nem termelő, az általunk létrehozott infrastrukturát működtető és ezen keresztül a pénzünket szívó pld. Közszolgáltatási területeket vissza kell szereznünk. A pénzek mozgását és főleg kiáramlását meg kell adóztatnunk. Ha valamennyire is összeszedjük magunkat, újból létre kell hoznunk az élelmiszer és mezőgazdasági feldolgozó iparunkat, hogy mezőgazdasági termékeinket ne alapanyagként, fillérekért kelljen eladnunk.
Segítségre ne számítsunk. Minden fillér ami itt marad, minden amit mi állítunk elő, az mások életlehetőségeit csökkenti, nekik konkurenciát jelent és elmaradt jövedelmet. Kenyér harc ez a javából és biztosak lehetünk benne, hogy törekvéseinket ott akadályozzák ahol tudják (a mancstól a kvóta rendszerig és a pénzügyi rendszerük segítségével, céljaik kiszolgálóinak nyakunkba ültetésével), mert nyilvánvalóan a felállított státuszkó fenntartásában érdekeltek. (Közös központi adók ? Hogy a fenébe álljunk akkor egyszer talpra. Talán a közös teherviselésért, de anélkül… Stb.)

Visszatérve az EU-hoz. A válságot a kamatok letörése, maximálása nélkül lehetetlen megoldani. Nem százmilliárdos segélyeket kell a görögöknek adni az adófizetők pénzéből, amelyek azután a görög társadalom kizsigerelésének árával együtt a német francia és amerikai bankárok zsebében landol, hanem tisztességes kamat feltételeket kell biztosítani. (Azon a szinten, a valóban felvett hiteleiket simán fizetni tudnák.)
Természetesen ez súlyos politikai döntéseket igényelne – elsősorban a németektől - akik érthető módon irtóznak a konfliktusoktól. Ha lépnének, a pénzügyi körök igencsak összehúznák a szemöldöküket. (Az oroszokkal való összefogásról nem is beszélve. Anyag + technológia.)
Ráadásul Németország felismerve a politikai és pénzügyi rendszer lényegét, ahhoz kitűnően alkalmazkodott, azt a saját hasznára fordította. Lényegében a mások tönkretétele árán biztosítja saját polgárainak, hogy dolgozhassanak magukért és az országukért, biztosítja a fejlődés lehetőségét. Viszont, ha teljesen tönkre megy a periféria, akkor hosszútávon a német kereskedelmi aktívummal mi lesz ? Ki tudja az árúikat megvenni ?
A Sorosféle megoldásba – a szar szétkenésébe – persze nem akaródzik nekik bele menni, vagyis eszük ágában nincs változatlan feltételek mellett a nyakukba venni az ilyen kamatokkal terhelt adóssághegyet, amely idővel őket is fojtogatná.

Egyelőre az marad, hogy mindenki megpróbál a saját lehetőségei szerint lavírozni, mert a valódi megoldás a pénz és hatalmi érdekek miatt lehetetlen.

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 101 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
kjkj945
2012. november 13. 13:42
Sajnos igaza van!! Kiárulták tönkretették a termelés. Jöttek a kereskedők a saját szemetjeikkel, meg a un. rabló bankok. Mivel termeljenek, mit? stb. stb.
tevevanegypupu
2012. november 13. 13:18
Igaza van. Gratulalok.:)
Himalája
2012. november 13. 10:04
"jövő esélyeiről való tényszerű gondolkodással lehet csak az emberek fejét," Én a jövőt rendkívül sötétnek tartom. Ami kicsinyke forrás még a társadalomban létezik, vagy úgy-ahogy lassacskán kitermelődik, azt az állam és az önkormányzatok elvonják saját maguk fenntartására, saját állami és önkormányzati rendszereinek működtetésére. Ezért termelői tőke létrehozására a magyar nép által immár Mo-n annyi. Befellegzett.
bolá
2012. november 13. 10:02
«Gyurcsány [őszödi beszédében] viszonylag hamar felismerte, hogy világhírű, majdnem Nobel-díjas tanácsadói testülete csak fecsegésre alkalmas, gyakorlati problémák megoldására nem, sajnos azonban e tanácsadói testület (persze a nem említettekkel kiegészítve) már legalább három évtizede osztogatja tanácsait, amelynek révén a „legvidámabb barakk”-ból a legelkeseredettebb uniós tartománnyá váltunk. Hogy e tanácsoknak csak egy eredményét említsem, jelenleg az ország bruttó adóssága 100 milliárd euró körül van, ami körülbelül olyan terhelést jelent, mintha egy kereső (vagy egy család) havi 40 ezer forint kamatot és 100 ezer forint törlesztést fizetne a 120-140 ezer forint körüli nettó keresetéből. Nyilván ezt csak úgy lehet megtenni, ha ugyanennyit hitelként fel is vesznek. Ez történik nagyban is: a 2002 végén még „csak” 40 milliárd eurós tartozás 2007 végére két és félszeresére, az említett 100 milliárdra nőtt. Ha már az adósságnál tartunk, hadd említsem meg, hogy a hetvenes évektől kezdődő eladósodás, amit ma nem teljesen igazságosan egyedül Fekete János nyakába varrnak, a fenti szakértők Gyurcsány által felismert számolási készségének hiányából ered. De, hogy a történetet sine ira et studio mondjam el, jöjjön egy idézet egy, a nyolcvanas évek végén a hosszú távú tervezés számára írt tanulmányból: „A tényekhez az is hozzátartozik, hogy a külső adósságok növelésének a tudomány részéről sem volt erős ellenzéke… A tudomány körében sokan – a progresszív szárnyhoz tartozók közül is nagyon sokan, talán még többen – a külső adósságfelvétel gyors növelését támogatták. Kevés figyelmet szenteltek a hasznosan végrehajtható tőkeimport gazdasági előfeltételeire, illetve arra, hogy a tőkeimportnak mindig van – a konkrét feltételektől ugyan függő, de mégiscsak szigorú felső határa… gyakran hangzottak el olyan, egyébként igaz megállapítások, hogy a nemzeti tőkeáramlás szerves része a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kibontakoztatásának, intenzifikálásának, hogy infláció idején jobb az adós pozíciójába kerülni, hogy mások is nagy összegben importálnak tőkét, hogy külső forrásokat kell bevonnunk stb. Hiányzott azonban a helyzet konkrét felmérése, sőt azoknak a nyugati irodalomban bőven fellelhető tanulmányoknak a feldolgozása is, amelyek nagyon alaposan elemzik a tőkeimport feltételeit, kockázatát, a túlzásba vitt külső adósságfelvétel következményeit” (Erdős Tibor A magyar gazdaság és a gazdaságpolitika fejlődése az 1968–1986 közötti időszakban. Következtetések a hosszú távú tervezés számára. Kézirat, 1987. szeptember). Mint az idézetből kiderül, az eladósodás alapvető oka, hogy a véleményformáló közgazdászok, különösen a „progresszív szárnyhoz tartozók” [a Dimitrov-téri fiúk] nem tudtak számolni. Aki esetleg tudott (mint e sorok írója is), és rájött, hogy a hitelfelvétel egy megállíthatatlan eladósodáshoz fog vezetni, az hiába próbálta meggyőzni a Tervhivatal vezetőit, a számítások senkit sem érdekeltek. Mire 1978-ra erre rájöttek, késő volt, benne voltunk az adósságcsapdában, és azóta csak még mélyebbre süllyedtünk. A tanulmány által „progresszív szárnyhoz tartozók”-nak aposztrofált közgazdászok voltak azután azok a „reform”-közgazdászok, akik a rendszerváltás során főleg a most szakértői kormányt javasoló SZDSZ agykapacitását bővítették. Megakadályozták, hogy a felismert gazdaságszerkezeti problémákat (a szovjet relációra kifejlesztett gépipar le-, vagy átépítését) a nyolcvanas években végrehajtsuk. Minden ilyen jellegű ipari minisztériumi javaslatot a „Kapolyi hülyeségének” minősítettek. Ennek azután az lett a következménye, hogy szovjet relációban hatalmas levásárolhatatlan exporttöbblet alakult ki. Erre jött az az ötlet, hogy alakítsuk át a szovjet áruforgalmat dollár elszámolásúvá, így piaci hatásra következnek majd be a változások. Az oroszok meg voltak rökönyödve, mert az ügyleten Magyarország az akkori kereskedelmi szerkezetben évi másfél milliárd dolláros veszteséget szenvedett el (az oroszok presztízsokokból irreális rubelárfolyamot tartottak fenn). A KGST-vel foglalkozó egyik kollégám jóvoltából olvastam annak a jegyzőkönyvnek a magyar fordítását, amelyben az oroszok beszámoltak a tárgyalásról. Húsz év távlatából visszaemlékezve, valami olyasmi volt benne, hogy a magyarok ebbe a változtatásba tönkremennek ugyan, de ha ők ezt hívják reformnak, mi ne álljunk (presztízsokokból) ellen. Ezután következett a rendszerváltás, és a hazai piacoknak a magyar vállalatok megfelelő védelme nélkül történő megnyitása, amin 2003-ig, amíg ezt a statisztika kimutatja, évi 11 milliárd dollárnyi piacot vesztettünk el, és megalapoztuk azt az eladósodási folyamatot, amelyben a fizetőképességet csak megújuló Bokros-csomagokkal és tovább halmozódó adósságállománnyal lehet elkerülni, magunk előtt görgetve végzetünket, mert a végtelenségig nem lehet eladósodni, az adóssággörgeteg egyszer finanszírozhatatlanná válik és eltemet bennünket. Nos, ezen ötletek szerzői az SZDSZ sokat reklámozott szürkeállománya, ők javasolnak megint „az ország érdekében” legalább ezermilliárd forintos adó- és kiadáscsökkentést, ami – mint ahogy Gyurcsány felismerte és Népszabadság-beli hatoldalas dolgozatában szépen meg is magyarázza – végrehajthatatlan.» – 2008
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!