A felhőoszlop, amely nem vezet sehova

„Az tulajdonképpen szinte törvényszerű, hogy Magyarországon, különösen 2012-ben, gyakorlatilag nem születhet Izrael-kritikus véleménycikk az izraeli-palesztin konfliktus legújabb felvonásáról. A mainstream média pedig a puszta hírek közvetítésén túl semmitmondó, odavetett véleményekkel vagy jobb-rosszabb ismeretterjesztő, elemző cikkekkel kísérletezik. Csupán néhány hírforrás végzett említésre méltó munkát a témával kapcsolatban: a Szombat rendszeres tudósításokat kínál, a KatPol blog egy érdekes cikket közölt szombaton az eseményekről és azok hátteréről, Ara-Kovács Attila a Magyar Narancs-ban jelentkezett egy külpolitikai elemzéssel, a HVG-ben pedig Seres László vette védelmébe Izraelt. A szélsőjobb (a helyzetértékelésben nagyjából egyetértve az izraeli zsidó kommunistákkal) felhasználja az alkalmat egy jóízű holokauszttagadással fűszerezett zsidózásra – hiszen most még ürügy is van rá – balliberális értelmiségiek pedig sietve félreteszik antimilitarizmusukat, emberjogi aggályaikat, és demokráciába vetett hitüket, hiszen mindezeket felülírja az Izrael iránti lojalitás. A zsidó establishment reakció is kiszámíthatóak: a Mazsihisz reflexszerűen elítéli a (palesztin) rakétatámadásokat, a Chábád még ideológiát is kerít köré (»az, aki a kegyetlenen könyörül, végül maga válik kegyetlenné a könyörületesekkel szemben«), az egyik legismertebb rabbi pedig cuki katonalánykákkal illusztrált militáns zsoltárt mondat »Izrael állam és lakosai békéjéért« – mert mások, pláne a gaz palesztinok halála és szenvedése ugyebár nem is igazán érdekes. Semmi és senki nem kavarja fel az állóvizet, kérdőjelezi meg a futószalagon szállított nyilatkozatokat; egységfront, rutin, gondolattalanság honol mindenütt.

De az izraeli konfliktuskezelés és propagandagépezet krachjával párhuzamosan az amerikai zsidó közösségből kiindulva, különösen a J Street megjelenése, és Peter Beinart mérföldkőnek számító cionizmuskritikus cikke óta rendületlenül folyik az a lassú de biztos átalakulás, amelynek eredményeképp Izrael már nem csak a feltétlen rajongás tárgya lehet a zsidó közösségben és fősodratú médiában sem. A mindenkori izraeli politikának adott biankó csekk 45 év megszállási politika és 40 területvédő háború nélküli év után lejárni látszik, a tartós békét előtérbe helyező, jobbító szándékú, Izrael és a palesztinok érdekeit is szem előtt tartó kritika egyre több teret nyer. Európába már átgyűrűzött ez a trend, hozzánk is épp ideje lenne elérnie, mielőtt a kurucok végleg kisajátítják az Izraelről való kritikus véleménnyilvánítás szabadságát. Érdemes azonban megjegyezni, hogy aposztcionista Izrael-kritika sok dolgot nem jelent, amit rá szoktak fogni, vagy amit bele szeretnének látni: nem látja bűntelennek a palesztinokat, nem veszi védelmébe a terroristákat, és nem állítja, hogy Izraelnek feltétel nélkül oda kellene tartania a torkát a Hamasznak. Azt sem mondja, hogy Izraelnek ne lenne joga megvédeni a polgárait, de elvárja, hogy Izrael ne csak akkor foglalkozzon a palesztinokkal, amikor azok terrorcselekményeket követnek el, hanem érdemben tegyen a béke és a palesztin államiság előremozdításáért, és – ha feltétlenül szükségesek – katonai válasz- vagy megelőző csapásai arányosak legyenek. Sajnálatos módon a felsorolt szempontok szerint a jelen konfliktus is több mint elegendő okot szolgáltat bírálatokra.”