„Lázár? Kósa? Egykor komolyan vehetőnek számító politikusokról próbálunk beszélni, nem kerengő dervisekről, kivéve a szigorúan példának megidézett Deutsch Tamást. Pokorni Zoltánról még sokan hihették-hihetik, hogy őriz valamit régi énjéből és tartásából, hogy az ő kivonulása e mai kocsmából még talán leírható egy Victor Hugo-regényből átemelt fogalmakkal. Azért jegyezzük meg, hogy ő is járt már a zanócban, s ettől hajlamosak vagyunk eltekinteni, mert most épp a saját céllövöldéjében ott van neki Hoffmann Rózsa, akivel kedvünkre szórakozik néha. A »lex turul« néven hírhedtté vált törvényre gondolunk, a hosszú évekig tartó harcra az engedély nélkül a XII. kerületben felállított turulszobor érdekében, mely 2010-ben zárult azzal, hogy Pokorni javaslatára, kizárólag a saját pitiáner igazáért kivették a főváros kezéből a köztéri szoborengedélyezés jogát, és átadták a kerületeknek. Egy biztos: 2002-ben az alig-vesztes Fidesz népszerű elnöke volt, akit sokan Orbán lehetséges alternatívájaként emlegettek, és akiről a legrosszabb pillanatban derült ki édesapja ügynökmúltja, amely miatt le is mondott.
Egyszóval, nem könnyű. A rossz ember rossz, a jó még rosszabb. Akinek a spiccvésőnél komolyabb eszközt a kezébe lehet adni, annak már nem is merünk hátat fordítani. Legyen a gerincetörött, megalázott, megzsarolt, megfélemlített, netán a bosszúszomjas? Vagy az, akivel a legalja képviselői indítványokat is be lehet adatni, és aki szerint a »
miniszterelnök úr nagyon sáááármos, és még zseeeniális is…«
Vagy azt, aki a baráti ügyészségtől megtámogatva ezerből egyetlen büntetőügyet sem tudott produkálni? Jesszus. Tehát Orbánnak a maga gondolkodási horizontján belül nagyon is igaza van: egy elnöki rendszerben felülről, »
játszva emelne, s mosolyogva verne le«
embereket, indoklás nélkül, közvetlen megválasztatása elefántcsonttornyából, s nem kéne tartania azoktól, akikre rá is lehet valamit bízni.
Egyetlen válasza van a körülötte zajló sokszínűségre: még több hatalmat.”