„Azt latolgatom tehát, meddig hajlandó elmenni az ellenzék abban, hogy elfogadja a rá kiszabott méltatlan feltételeket, tudva, hogy Orbán szemrebbenés nélkül bármikor tovább csorbíthatja jogaikat és lehetőségeiket? Meddig teszünk úgy, mintha úgy is lehetne nyerni, hogy átírták a körzethatárokat, hogy csak fideszes ül az OVB-ben, megszüntették a második fordulós visszaléptetési lehetőségeket, hogy a szavazati jog mellett több lehetőséget adtak a határon túliaknak a regisztrálásra, mint az anyaországi polgároknak, hogy nyíltan közölték: a szerintük primitív ember ne szavazzon, hogy ne legyen boríték az urna mellett, hogy a regisztrálási lehetőség éppen a legizgalmasabb hajrá idején egyszer csak véget ér? Ha két héttel a voksolás előtt már nem lehet regisztrálni, akkor minek a tévévita a jelöltek és a programok között? Nem dönthetünk egy utolsó pillanatban felbukkant jó ötlet, egy szimpatikus gesztus vagy egy előkerült korrupciós botrány hatására? Vagy tévévitára már nem lesz szükség, mert valaki megint leveri Orbánt, mint Gyurcsány 2006-ban? Azt is benyelik a demokraták, hogy nem indulhat egyesület? Azt is, hogy Orbán leveszi a pártok állami támogatását, hogy a kisebbeknek végképp ne jusson egyetlen fillérje sem kampányra?
Ma ott tartunk, hogy a házibulit rendező gyerek meghívta a haverjait a szülinapjára. Leültek társasjátékozni. A házigazda előbb azt találta ki, hogy az ő bábuját nem lehet kiütni. Aztán azzal állt elő, hogy a többieknek két kört kell menni, míg célba érnek. Majd úgy döntött, hogy ha ő hatost dob, akkor dobhat még egyet, a többiek hatosa pedig ötöst ér. Mégis mindenki játszik tovább, hátha így is lehet nyerni, és ha nem muszáj, ne legyen botrány. Csendesen kérdezem: van-e az a pillanat, amikor az egyik vendéggyerek mégis csak fellöki a táblát és közli, hogy na ebből elég?”
