Nemzeti jelmondat

„Ha erősíteni akarjuk a demokratikus Magyarország és a szabadság világában élő magyarok spiritualitását, akkor – a régiek mellett – új szimbólumra is szükség van; olyanra, amely nem bántja a régieket, hanem kiegészíti, esetleg értelmezi őket. Ez a szimbólum nem lehet erőszakolt; nem lehet kurzusorientált, hanem csak olyan, ami egyetértésen alapuló kulturális önazonosságunkból következik.

Éppen ezért egy ilyen lehetséges jelmondat csak társadalmi egyetértés útján alakulhat ki – a végeredmény csak akkor lehet tartós érvényű, ha a folyamatban mindenki részt vehet, akit ez érdekel, és akinek van elképzelése; ha régi vagy általa kitalált új mondatra mindenki tehet javaslatot. (Az internet világában ez már nem elvont óhaj.)

Ha lesz eredmény, akkor azt az alkotmány részévé kell tenni – éppúgy, mint példának okáért a Himnuszt vagy a nemzeti színeket.

A civil kezdeményezés nyomán közjogi rendszerünkben a folyamat hivatalos kezdeményezésére, levezénylésére, illetve a formális döntés meghozatalára a legalkalmasabb a mindenkori köztársasági elnök. Ő az, akinek alkotmányos pozicionalitása a nemzet egységét hivatott kifejezni. Éppen ezért ő az, aki kellő nyomatékkal, hitelesen nemzeti jelmondat megalkotására felszólíthat. Ő az, aki ebben az esetben kinevezhet bíráló bizottságot – ami akár állhatna a még élő Kossuth-díjas írókból, költőkből. Ő az, aki – cseh mintára – köztársasági elnöki zászlót kezdeményezhet, amin a jelmondat szerepelhetne.

Az már egy külön kérdés, hogy ha lesz nemzeti jelmondat, akkor miként épül be a magyar állam rituáléjába, szimbolikus politikájába. Rákerülhet pénzre, kitüntetésre; kitehető közintézményben, nemzeti ünnepen; bekerülhet a köztisztviselői esküszövegbe; rákerülhet a honvédség csapatzászlóira – és még sok más lehetőség adódik.”