Fél lábbal a sztratoszférában - a Tame Impala új lemeze

„Túl egyszerű lenne most ugyanazt leírni, mint az első lemeznél - nevezetesen, hogy a türelem volna a kulcs. A Lonerism ugyanis eléggé más, mint az Innerspeaker volt: valóban jóval kevésbé direkt, sokkal sűrűbb és kiszámíthatatlanabb album, ami másfajta hallgatói megközelítést is igényel. Ez sem tudja feledtetni velem, hogy az Innerspeaker természetes fesztelensége nekem hiányzik néha: tetten érhető itt is a glamrockos Elephantban vagy a Music To Walk Home By-ban, de míg az első lemez idején Parker valószínűleg csak óvatosan kísérletezett a hallucinogén drogokkal, most már nagykanállal zabálta őket. Persze hiba lenne szimplán ennek tulajdonítani a sokféle hangmintát és a billentyűsök fokozott használatát a lemezen, amelyek bőven túlmutatnak már egy pusztán múltidéző pszich-rocklemezen. Ez az album egyszerre modern és nosztalgikus is, sikeresen lép tovább a debütálástól, ám aki szerette azt, annak azért joggal lehet némi hiányérzete a helyenként túlzásba vitt kísérletezés miatt. Parker nagyon helyesen kockáztat, de nem mindig nyer ezzel, noha az összkép így is bőven pozitív: a dalok sokszor több síkon is működnek - hagyományos rockszámként ugyanúgy, mint a sztratoszféráig emelkedő tripként.

Nincs olyan kritika a Lonerismről, amelyben ne kerülne elő a Beatles és John Lennon neve: előbbi leginkább amiatt, mert a lemez tényleg olyan, mintha Parker a Tomorrow Never Knowsig ment volna vissza a rocktörténelemben, hogy onnét kiindulva kövesse tovább az irányt, Lennon pedig az énekhang hasonlósága miatt jön elő. De ezek annyira nem fontos dolgok, sokkal inkább az, hogy a Lonerism egy bivalyul szóló, időtlen rocklemez, ami teljes fegyverzetben mutatja meg, Kevin Parker mekkora dalszerző és stúdiómágus is egyben (noha itt érezhetően az utóbbi szerepre gyúr jobban), ráadásul sokkal kevésbé érződik rajta a görcsösség, mint a legtöbb mai, hype-olt indierock kedvenc munkáin. Azt továbbra is fenntartom, hogy a lemez második fele erősebb, és azt is, hogy odáig még nem jutottam el, hogy ténylegesen jobban is tudjam szeretni, mint az első lemezt tettem. Viszont most már sajnálom, hogy nem tudok elmenni a csütörtöki, bécsi koncertre, ami mostanáig valamiért hidegen hagyott. Nincs még hely valakinél a kocsiban, srácok?!”