„Lassan munkába állunk. Én a szabászatba megyek, Molnár Csaba bélést varr, Vadai Ági vasalni próbál. Megértő kedvességgel segítenek nekünk az asszonyok. Igyekszünk, igyekszünk, de mi tagadás, kezdők vagyunk. Nyolc órakor jön az első szünet, a reggeli ideje. Megyünk a többiek után, negyed óránk van megenni, amit hajnalban vettünk.
Erzsi mellé ülök. Mondja, hogy nyugdíj mellett dolgozik. Nem csak a pénz miatt, szabadkozik. Ez az életem. Mit csinálnék e nélkül. Ők a barátaim, tekint a többiekre. Az ember is nyugdíjban van, beszél férjéről, de ő sem bír otthon ülni, mindig kitalál valamit, hogy mehessen, teszi hozzá.
Negyed óra múlva vége a reggeli szünetnek, mindenki megy a dolgára. Mi is. Még hat óra a műszak végéig.
Gyári munkások voltunk egy kis időre. Anyám világa ez. Panasz nélkül, hajnali keléssel, mindennapi főzéssel. Munka és család, ez az élet. És anyám, mint a pataki nők, szerették munkájukat. Keveset kerestek, de biztonságban érezték magukat. Az alacsony bér megmaradt, a biztonság elveszett. Kádárt várják vissza. Reménytelen vágyakozás. A szabadság mit ér biztonság nélkül? – kérdezik szemeikkel.
A szabadság a felemelkedés egyetlen esélye, gondolom én. De vajon el tudom-e nekik is mondani úgy, hogy higgyenek nekem? Talán igen. Igen.”