Ősz – Az európai birodalomról

„A polgári árugazdaság kifejlődésével a mítosz sötét horizontját felderíti a számító ész napja, amelynek fagyos sugarai alatt az új barbárság veteménye érlelődik.” (Adorno – Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája)

Reggelente a botanikus kertbe járok sétálni. Sokat járok ide, így lassan minden növényt személyesen ismerek, ismerősek a hársak és vadgesztenyék, a rengetegféle fenyő és cserje. Ősz van, a lombhullatók még egyszer, utoljára felöltik legszebb, színes ünneplőjüket, mielőtt elhullatnák díszeiket és csontváz-álomba merülnének a fagyos tél elől. A milliónyi színes bogyó között madarak válogatnak, ők hízással készülnek a télre és a koplalásra. A hordókban már forr az új bor a vigasztalásunkra. Szükség is lesz rá, mert tél jön barátaim, hosszú és hideg: a fák és a madarak már tudják, mi még – úgy tűnik – nem.

Európa is egyre tarkább ruhákba öltözik, magafeledetten. Látszólag nem tudja, hogy közeleg a tél. Még ki is tünteti magát a békéért az a kontinens, ahol talán legtöbben haltak erőszakos és tömeges halált az emberiség épületes története során. Tél pedig azért közeleg, mert leállni látszik a perpetuum mobile, mely a modern világot eddig mozgatni tűnt: a pénzcsinálás. A mohóság, amely két évszázadig ülte torát, amelyet a csőcselék fékezhetetlen étvágya táplált, felzabált mindent; és amit nem tudott magába gyömöszölni, azt, mint haszontalant, tönkretette. Talán még nem tudja, hogy a nélkülözések tele közeledik. A közelgő tél elől – melyről lelkük mélyén tudják azért, hogy közelít – a kufár lelkületűvé lett atlanti népség egy felhővár védelmébe húzódik, amelyet úgy neveznek: Európai Unió. Birodalom ez – mondogatják a szót ízlelgetve –, birodalom, nagy és erős, megvéd bennünket mindentől, tán még saját magunktól is: mondjuk, bizonyára ez lenne a legfontosabb. De mi is hát az a „birodalom”?

*

A soknemzetiségű birodalom gondolata valószínűleg egyidős a szervezett emberi társadalommal: a határok szükségszerű létéből fakad, abból az elviselhetetlen gondolatból, hogy a határon túl, azon kívül ellenségek vannak, ellenségek, akiket le kell győzni, be kell olvasztani, alá kell vetni; ám ezután a kitolt határon túl újabb ellenség leselkedik – és így tovább, míg az egész nagyobb nem lesz, mint amit elbír, és a saját súlya alatt összeroskad. A birodalom, a birodalmak tehát ugyanazon féktelen falánk étvágy tünetei, mint a gazdagság határtalan növekedésének vágya. Kérdés lehet persze, hogy ha ez így van, és a fékevesztett étvágy újra meg újra válságba sodor bennünket, miért nem tanulunk belőle, miért nem vesszük elejét a számító ész segítségével? Nos, azért, mert olyasmire van hozzá szükség, amit ez a számító ész nem képes megadni, és ami az egyének közül csak keveseknek van, a tömegnek pedig egyáltalán nincs: önuralomra. Az önuralom, önfegyelem puszta gondolata is reakciós ármány, úgy élünk, hogy „nekem nem parancsol senki”, és gyerekeinket is úgy neveljük, hogy nem parancsolunk nekik, és ezáltal még fékevesztettebbek lesznek, mint mi vagyunk.

Minden válság kapóra jön valakiknek, ezúttal az Unió legfőbb haszonélvezőinek: az uniós bürokráciának. Ha már az eurokráciáról esik szó:nem új dolog birodalmat pusztán adminisztrációval irányítani, ilyen bürokratikusan irányított volt például Bizánc is, csak ott bölcs előrelátással általában először ki is herélték a bürokratákat. Ami igen szép és hasznos szokás volt velük kapcsolatban, hiszen legalább a Strauss-Kahn-szerű ügyek nem terhelték az amúgy is elfoglalt császári udvart.

A mindenkori fantasztáknak – és a fantazmagóriák cinikus megvalósítóinak – receptje ismert: nem azért nem működik a dolog, mert netán ostobaságot akartunk, hanem azért, mert nem voltunk eléggé rigorózusak az elvek betartatásában. Ha nem működik a szocializmus, az azért van, mert nem vagyunk eléggé szocialisták; ha nem működik a liberalizmus, az meg azért, mert nem vagyunk eléggé liberálisok. Minden korok doktrinerjeinek gondolkodása érhető tetten itt: ha nem működik a birodalom, még több birodalmat nekik! Az persze merő véletlen, hogy ez a több birodalom egybeesik legközvetlenebb anyagi, egzisztenciális és hatalmi érdekeikkel.

A „több birodalmat” mellett felhozott érvek egyik legerősebbje – még ezeken az oldalakon is idézték – a béke. A béke, melynek ezentúl már, a Nobel-bizottság által is szentesített módon, az európai birodalom a védelmezője, hiszen lassan hetven éve nem volt jelentős háború Európa szívében (a végeken annál több, dehát „azok” nem is európaiak igazán), és a béke kizárólag a birodalomnak és nyilván a bürokráciának köszönhető. Ez azonban egészen egyszerűen és póriasan nem igaz. Európában azért nem volt háború majd' ötven éven át, mert két atomhatalom nézett szembe egymással, és bármilyen fegyveres konfliktus minden bizonnyal a városokkal teletűzdelt és sűrűn lakott Európa szó szerinti végét jelentette volna. Függetlenül attól, hogy ki „győz”, Európa biztosan veszít. Mára csak egy igazi nagyhatalom maradt, azonban a mai békére is a gombafelhő árnyéka vetül.

Hogy ezt a békét továbbra is az unió tagjainak szoros gazdasági kapcsolata tartaná fenn, téveszme, melyről elég talán annyi, hogy mindkét világháború kitörésekor Németország legnagyobb gazdasági partnere Franciaország volt és viszont. A vérszomjas ostobaság a homo sapiens talán legjellemzőbb tulajdonsága, mely többnyire felülkerekedik a gazdagodás vágyán is, illetve jól megférhet avval, hiszen köztudottan jobb üzlet elrabolni valamit, mint megvásárolni. Az Uniót domináló nagyok közül kettőnek helyből van nukleáris arzenálja, a németeknek meg akkor lehetne, amikor akarják, az ő technikai lehetőségeik mellet bármikor összebarkácsolnak egyet. A nukleáris fegyverek jellemző tulajdonsága: nem kell, hogy „jó” és pontos legyen. Csak robbanjon fel. A nukleáris ütőerő érinthetetlenné teszi birtoklóját, amint látszik ez az új atomhatalmak történetén is. Ez az érinthetetlenség a tétje az „arab tavaszt” közvetlenül, az évszakok logikáját meghazudtolva követő „arab ősznek” is. Ha Iránnak lesz atombombája, nagyjából azt csinál a Közel-Keleten, amit csak akar, s ha tetszik neki, megpróbálhatja feltámasztani a hajdani Perzsa Birodalom nagyságát. A technológiai fejlődés révén a nukleáris fegyverek egyre gyorsabban és egyre szélesebb körben terjednek el, és ennek természetesen előbb-utóbb apokaliptikus következményei lesznek – ez azonban most más lapra tartozik.

*

A birodalmi törekvésekkel a nacionalizmust szokták szembe állítani, márpedig a nacionalizmus korunk liberálisainak szájában szitokszóvá változott. Vele is szokták magyarázni a háborúkat, a fasizmust, a tej megsavanyodását és általában minden rosszat, ami az emberekkel történhet. Mi több, még a konzervatívok is morogni szoktak miatta, hiszen sokan afféle újmódi dolognak tartják, a francia forradalom – az utolsó nagy rabszolgalázadás, ahogyan Nietzsche nevezte – termékének. Ez persze részben igaz is, hiszen a hatalomra vergődött csőcselék vérszomjas urainak legitimációra volt szüksége, és ezt a „nép”-ben vélték megtalálni. A nép fogalma azonban igencsak amorf valami, hivatkozni rá több kérdést látszik felvetni, mint ahányat megold. Ki a nép? Kik tartoznak a néphez? Mi különbözteti meg őket azoktól az emberektől, akik nem akarnak uruknak minket? – kérdezték maguktól. Ez utóbbi kérdést mindjárt okafogyottá is igyekeztek tenni, amennyiben kiirtották azokat, akik a „nép” ellen fordultak – az ellen a nép ellen akit, természetesen, ők képviseltek. Mert ahogyan a proletárdiktatúra a proletariátus önuralma, úgy a nép sem fordulhat önmaga ellen – hacsak nem skizofrén. Így aki ellenezte a „nép” uralmát – értsd: a fő-terroristákét –, az nem lehet a tagja a népnek. A vidám, haladó vérfürdőt azonban konszolidáció követte, Napóleon pedig ízig-vérig realista volt. Bár császárrá koronázta magát, egy percig sem hitte, hogy hatalmának valamiféle szakrális alapja lehet. Nem. Ő formálisan a nép nevében lett császár, és ehhez szükség volt egy formális népre, így született meg a modern nemzetállam. Az egy országban, egy joghatóság alatt élők – tekintet nélkül minden fennálló különbségükre – egy adminisztratív aktus keretében egy nemzetet képeznek és kész.

Az imigyen jogi-alkotmányos úton kreált nemzetet szembeállítani az Unióval persze olyan, mint a hülyeséggel a tébolyt szembeszegezni – nincs túl sok hozadéka, egy absztrakciónak ugyanis nem ellenfele egy másik absztrakció. Amik az Unióval valóban szemben állnak, azok a nemzetek, úgy, ahogyan évszázadok óta elgondolják magukat, mindenféle jogászkodás nélkül. Az ember szociábilis lény, csoportosan szeret és tud élni. Ezeket a csoportokat mindig is összetartotta a közös nyelv, a közös hiedelmek és mindenekelőtt a közösen birtokolt szállás-terület, őseik földje. Hogy az azonos földrajzi térben élő, azonos nyelvű, kultúrájú emberek csoportját nemzetnek nevezzük, vagy bármi másnak, az igencsak szőrszálhasogatásnak tűnik. Az így felfogott nemzetnek nem elsődlegesen az állampolgárságoz van köze, hanem a közösen birtokolt földhöz és a közös szocio-kulturális származáshoz, a valóságnak ahhoz a szeletéhez, amelyet a közös nyelv és származás révén nagyon hasonlóan látnak.

Az emberi társadalom archetípusa nem a bélyeggyűjtő egylet, amelyet a közös szenvedély tart össze, hanem sokkal inkább a rablóbanda, amelyet a közös ellenség kovácsol eggyé. A nemzetet nem a barátok, hanem az ellenségek teszik nemzetté. Nézzünk csak körül a környező országokban, és láthatjuk: micsoda gyorsasággal és hatékonysággal alkotott a magyargyűlölet soha nem volt „nemzeteket” mócokból és tótokból. E nemzetek létele csak formálisan köszönhető Trianonnak, valójában, tartalmilag az ügyesen használt, a kisebbrendűségi komplexusból táplálkozó ellenségképnek köszönhetik nemzet voltukat.

*

Nem igaz tehát, hogy a nacionalizmus – és ami még fontosabb, a nacionalizmushoz elengedhetetlen nemzet – valami újmódi dolog lenne: éppen ellenkezőleg, az egyik legrégebbi emberi jellegzetességgel állunk szembe, mely az emberi természetben gyökerezik. A pusztán állampolgárságként felfogott nemzethez tartozás egyenesen elvezet a doktriner liberálisok ősapjának, Kantnak a világpolgárához és világállamához, hiszen mi akadálya lehet annak, hogy az említett adminisztratív aktust – az állampolgárrá fogadást – végtelenül kiterjesszük miden emberi lényre? Valahogyan azonban még a legütődöttebbek is érzik, hogy ez így nem menne, csináljuk először kicsiben – legyünk csak európaiak. Hogy ez nem jelent semmit? Az nem baj, a tartalmatlanság végtelen magyarázati lehetőségeket tesz lehetővé. „Találjuk ki Európát!” – kiáltják, mintha a történelem valami találós kérdés volna. Mi az: ha feldobom, természettudományos fejlődés, ha leesik, atombomba? Sikeres megfejtők között Cohn-Bendit összes műveit sorsoljuk ki.

A nemzet az, ami az odatartozás csodás, semmihez sem hasonlítható érzésével ajándékozza meg azt, aki hajlandó elfogadni. Vannak – és egyre többen –, akik nem ismerik és nem is akarják ismerni, átélni ezt. Számukra rossz hír az, hogy a téli hidegben mindenki bezárkózik majd, és nem nagyon marad hely az idegeneknek. Reménykedhetnek abban, hogy bentlakó cselédségre télen is szükség van – amíg tudjuk etetni őket, utána kénytelenek leszünk magunk összetakarítani magunk után.

Az általunk ismert Európának és – ha elképzeljük az ajatollahokat atomrakéták indítógombjával kezében – talán a világnak is, vége lesz, abban a formában, ahogyan eddig ismertük. Most azonban még színpompás ősz van. Az utcákon, tereken tarkán öltözött tömeg táncol, mintha a Magnum Chronicon Belgicum lapjai elevenednének meg a táncőrület napjairól. Marginálisnak gondolt kisebbségek követelik „jogaik” kiterjesztését, a szabadság egyre kiterjedtebb: az újabb és újabb tabuk döntögetése egyre közelebb jut hozzánk, ahhoz a „privát szférához”, amelyet védeni indult az egész modernitás. Ma már természetesnek tűnő módon tiltanak be neveket, börtönnel fenyegetik a történeti kérdések megvitatását – lassan, de biztosan felszívódik a felvilágosodás megannyi „vívmánya”. Az új barbárság nem a kapuk előtt áll: már a kapukon belül van, és mi engedtük be oda. Európa – a birodalom – fittyet hány a józan észnek, melynek hideg sugarai ragyogják be állítólag a korunkat. Ábrándok nem védenek meg a téltől, még ha egy ki tudja, hányszoros identitású luxemburgi találja is ki őket. Mindenki menjen szépen haza, és nézze meg, lesz-e elég tüzelő télire.