„Sokan mondják, hogy nem szeretik az édes borokat. Fáj a fejük tőle. Nem bírják meginni. Vagy inkább kultúra kérdése is? Tendenciózusnak tűnik, hogy az ember csak a legvégső borfanatizmusában képes igazán értékelni a tokajit. A tokaji nagyságát fel kell előbb ismerni, hogy az ember véglegesen a rabjává váljon. Nos nekem viszont például utána nem volt menekvés, megállás. Utána az ember rájön, hogy ilyen szintű csoda, ízélmény sehol másutt a világon nem tud megvalósulni, és ha vannak a cukor mellett élettel teli savak, akkor a bor nem lesz semmivel sem nehezebben iható, mint egy ugyanilyen árú Sauvignon blanc vagy Pinot noir. Szerintem, ha az ember megérti, ha megvolt az első nagy megdöbbenés, rácsodálkozás, onnantól nem lehet nem szeretni.
Miért mondjuk akkor, hogy az édes tokaji borokat nem isszuk szívesen, hétköznapokon, általában? Borozni például nem csak evéshez szoktunk (igaz általában ilyenkor bontunk bort, s akkor valóban inkább szárazat). De milyen sokszor nyitunk bort csakúgy vendégnek, barátunknak, párunknak, magunknak… Talán ilyen helyzetekben a boros polcok előtt mélázva többször juthatna eszünkbe Tokaj (évszaktól függetlenül, de nyilván különösen a hűvösebb napokon). Ráadásul, ha első nap nem fogy el az egész üveg, félbe hagyja az este eseménysora, a desszertborok nagy részét szinte biztosan élvezni fogjuk napokkal bontás után is (száraz boroknál azért nincs ez mindig így, s bizony fájó szívvel választjuk a lefolyót).
Ez talán tényleg csak elhatározás és kultúra kérdése. Biztos sokunknak szimplán eszébe sem jut ez a kategória; pedig meggyőződésem, hogy földobná a hétköznapi borozásainkat is időnként (mondjuk 1-2 havonta) egy-egy palack késői szüretelésű tokaji különlegesség. Csupa érett barack, csupa sárgás árnyalat, csupa mosoly, eredetiség és természetesség.”