Szent Pál, az egyetemesség apostola

„Miért Szent Pál? Miért folyamodunk ehhez az »apostolhoz«, aki annál gyanúsabb, mert minden jel szerint maga nyilvánította annak magát, és mert nevét a kereszténység legintézményesebb és legkevésbé nyitott dimenzióival: az egyházzal, az erkölcsi renddel, a társadalmi konzervatizmussal, a zsidók iránti gyanakvással szokás társítani? Hogyan írható bele ez a név annak a kísérletnek az alakulásába, amely egy olyan Alany elméletét kívánja újra megalapozni, amelyik az igazság indítékának feláldozása nélkül rendeli alá létezését az esemény aleatorikus dimenziójának mint a sok-lét tiszta esetlegességének?

Ugyanígy megkérdezhetjük: milyen hasznot remélünk a keresztény hit fogalomkészletétől, amelytől Pál alakját és szövegeit egyszerűen lehetetlennek látszik elválasztani? Miért idézzük fel és elemezzük ezt a mesét? Mert hogy világos legyen: számunkra éppen erről, meséről van szó. Különösen Pál esetében, aki, mint látni fogjuk, lényegi okokból erre az egyetlen kijelentésre szűkíti le a kereszténységet: Jézus feltámadott. Hiszen éppen ez a tanmesei elem az egészben, miután az összes többit, születést, igehirdetést, halált végül is igazolni lehet. »Mese« az, ami egy elbeszélésben semmi valóságosra nem vonatkozik számunkra, hacsak nem annak a láthatatlan maradványnak a révén, kerülő úton, ami minden nyilvánvalóan képzeletbelire ráragad. Ebből a szempontból Pál a keresztény elbeszélést az egyetlen mesés pontra vezeti vissza, egy olyan ember elszántságával, aki tudja, hogy ha ezt a pontot valóságosnak tekinti, akkor eltekinthet mindattól a képzeletbelitől, ami körülveszi. Ha beszélhetünk máris hivésről (bár Pálról szólva a hivés, vagy a hit, vagy az, amit a πιστις jelentésének vélünk, a probléma maga), azt mondhatjuk, hogy szigorúan lehetetlen hinnünk a megfeszített feltámadásában.

Pál három értelemben is távoli figura: történelmi helyénél, egyházalapító szerepénél és a mesei elemet kihívóan a középpontba állító gondolkodásánál fogva.

Meg kell magyaráznunk, miért tulajdonítunk ennek a távolinak filozófiai közelséget, a valós ilyen mesei megerőszakolása miért szolgál közvetítésként számunkra, amikor itt és most az egyetemes helyreállításáról van szó a maga tisztán világi mivoltában.

Segítségünkre van ebben, hogy például Hegel, Auguste Comte, Nietzsche, Freud, Heidegger, és akár napjainkban Jean-François Lyotard saját gondolati diskurzusa megszervezéséhez szükségesnek vélte Pál alakjának vizsgálatát, egyébként mindegyik esetben szélsőséges (megalapozó vagy regresszív, sorsszerű vagy feledékeny, példaszerű vagy katasztrofális) összefüggésben.

Ami minket illet, egy olyan szinguláris összefüggés ragad meg Pál művében, amely formálisan leválasztható a meséről, és igazából Pál leleménye: egy olyan összefüggés, amely átjárást nyit egy, az alanyra vonatkozó kijelentés és egy, a törvényre vonatkozó kérdés között. Mondjuk úgy, Pál azt kutatja, milyen törvény strukturálhat egy alanyt, aki minden identitástól megfosztva egy olyan eseményen függ, amelynek egyetlen »bizonyítéka« éppen az, hogy egy alany állítja.

Számunkra az a lényeg, hogy ez a paradox összefüggés egy identitás nélküli alany és egy alátámasztás nélküli törvény között történetileg egy egyetemes igehirdetés lehetőségét alapozza meg. Pál hallatlan gesztusa, amellyel megszüntette az igazság kisajátítását egy kollektívum által, legyen az nép, város, birodalom, régió vagy társadalmi osztály. Az, ami igaz (vagy igazságos, ez az adott esetben ugyanaz), se oka, se célja tekintetében nem vezethető vissza semmiféle objektív halmazra.

Ellene vethetjük ennek, hogy az »igazság« itt egyszerű mese a mi számunkra. Ez igaz, de ami itt fontos, az az egyetemesség generikus feltételeit megalapozó erejében megragadott szubjektív gesztus. Ha fel is kell adni a mesés tartalmat, megmarad feltételeinek formája, és különösképpen mindannak lerombolása, ami az igazság diskurzusát egy előzetesen létesült történeti halmazhoz utalná.

Az igazság minden folyamatának szigorú leválasztása arról a »kulturális« történetiségről, amelyben a közvélekedés feloldódni véli: ez az a művelet, amelyben Pál a vezetőnk.

E gesztus újragondolása, buktatóinak feltárása, intézményesítő erejének és szingularitásának felelevenítése bizonnyal korunk szükséglete.”