„Akármennyire szeretnék sokan, a siófoki döntés nem Horthy történelmi megítéléséről szól, mert nem is szólhat arról. Ilyen ügyekben ugyanis a korábbi és a mostani alkotmány, valamint a törvény értelmében sem illetékes az igazságszolgáltatás. Ráadásul a bírói kar tagjai a lehető legnagyobb eréllyel szokták kikérni magának, hogy tagjait a közvélemény, a politika vagy akár saját személyes motívumok befolyásolná. Az ortodoxabbak még azt is hangsúlyozni szokták, törvényszékeinken nem igazság-, hanem jogszolgáltatás zajlik: merthogy előbbi természetének kutatása a filozófusok feladata, a bíró csak és kizárólag a törvényekből kiindulva ítélkezhet.
Mindez nem pusztán publicista-dünnyögés. Kónya István, a Kúria elnökhelyettese szerint az erőszak és a jog kizárja egymást, ezért elfogadhatatlan, ha egy bíró erkölcsileg pozitívnak minősíti a Horthy-szobrot festékkel leöntő ügyvéd cselekedetét. Figyelem, Kónya István sem mondta, hogy deresre a Kormányzó Úr Őfőméltóságának emlékét meggyalázó talárossal. Kizárólag a jog talaján állva kritizálta a döntést. S ezen értékeléssel csak egyetérteni lehet, függetlenül attól, hogy szerző véleménye szerint Horthy Miklós emlékének ápolása, a nevével fémjelzett korszak idealizálása zsákutcába vezeti a magyar jobboldalt és vészes történelmi tudatlanságról tanúskodik.
De ettől még egy rongálás rongálás marad, az elkövető bohóc bírói mentegetése pedig nem történelmi igazságszolgáltatás, pusztán arány- és szereptévesztés.”