„Visszatekintve immár több éve, hogy a felkelő nap igézetét hordozó reggeli televíziós műsor egyik főmuftija diszkréten tudtomra adta, hogy amennyiben az általam (akkor) befolyásolt állami intézmény egy jelentősebb összeggel támogatná őt (őket?), úgy rendszeresen teret adnának nekem, s arról beszélhetnék, amiről csak akarok, sőt, azt kérdeznének, amit csak akarok. Nem éltem a lehetőséggel.
Mások inkább. Így aztán jobbára csak akkor jutottam képernyőre, ha valami megkerülhetetlen mondattal kiverekedtem magamnak ezt a lehetőséget. Így csúsztam bele a vörös megmondó-ember státuszába, annak minden kifacsarható következményével együtt. Nem bánom, pontosabban belenyugszom, hogy az én politikai életemben számomra ezt dobta a gép. Ettől még nem változik az, hogy a sajtó, a média nem csupán leteperhető, hanem sokszor egyenesen a zsurnaliszták egyes vezérei kérik, követelik ki a pórázt.