Jobbik: hogyan lesz így szebb jövő?

Most kívánhat csak igazán szebb jövőt magának a Jobbik: a radikális párt az elmúlt hónapokban elkövetett egy súlyos politikai hibát: elkezdett csak saját magával foglalkozni, a kisebb-nagyobb potentátok pedig sorra teregetik ki a szennyest egymás szavahihetőségéről, származásáról és pénzügyeiről. Az (ön)felszalámizás minősített esete zajlik a szemünk előtt.

Nem vagyok a Jobbik híve, semmilyen tekintetben. Azt azonban el kell ismerni, hogy a 2010 előtti felfutásuk során olyan társadalmi problémák kerültek felszínre, amelyekkel korábban nem, vagy nem megfelelő mélységben foglalkozott a sajtó és a közélet – csak hát a radikálisok finoman szólva sem a konfliktusok feloldására törekedtek. A Jobbik sztorijában nincs semmi különös: a radikális párt kibontakozása egy többszörösen is válságba került ország társadalmának reakciója a krízisre, történt már ilyen máshol, máskor is. A lebutított populizmus, a legrosszabb értelemben vett nacionalizmus, a mitikus múltépítés és mitikus ellenségkép-gyártás műhelye 2010-ben szép eredményeket ért el a választásokon – de mire mentek azóta, és mire mennek majd 2014-ben, egy ciklusnyi parlamenti politizálással a Nemzeti Együttműködés Rendszerében?

A Jobbik demokratikus választásokon érte el eredményeit, parlamenti politizálásuk során betartják a jogállami kereteket. A radikálisok legszélén persze vannak valóban homályos körök, amelyekre nem árt odafigyelni azoknak, akiknek ez a dolga. A Jobbik folyamatosan próbálkozik szakpolitikai javaslatokkal, de az kevesebb rivaldafényt hoz nekik, mint egy öblös származásozás vagy bűnözőzés, nem csoda hát, hogy rendre visszatérnek a legkényelmesebb népszerűségszerző stratégiához – mint most hétvégén Devecseren is tették. De mire elég mindez?

A Jobbik összességében nem önmagában veszélyes: a veszély az alkalmatlanság, a felelős politizálásra és a bármilyen szinten való kormányzásra képtelenség, aminek az elmúlt időszakban nem egyszer adták tanújelét. Nem arról van szó, hogy egy-egy politikus botrányok közepette távozik egy adott pártból: ez bárhol, bármikor megtörténhet a mérsékeltebb pártok körében is. Arról van szó, hogy a Jobbik vezető arcai, legismertebb politikusai eszik meg egymást reggelire, trollkodják szét saját eddig felépített szervezetüket, a radikalizmus politikai erejét.

Ez pedig nem más, mint a radikalizmus csapdája: köreikben mindig lesznek olyanok, akik radikálisabbak és igazabbak lesznek azoknál, akik egy bizonyos pontot nem lépnek túl. Jakobinusok és girondisták, „megvesztegethetetlenek” és „megalkuvók” elkeseredett küzdelme ez a robbanáspontig, ami után a hatalomra jutott radikalizmus törvényszerűen a süllyesztőbe kerül. A Jobbik körül is látunk figurákat Danton, Robespierre és Saint-Just szerepében tetszelegni, de az eredeti, véres színjáték is egy Napóleon felemelkedésével ért véget (az meg Waterloo-val, de az már egy másik történet). A radikalizmus csapda, de ha az azt képviselők a csapdahelyzetet elkerülendő elkezdenek a közép és a mértékletesség felé tendálni, maga a radikalizmus vész el. A Jobbikot persze ez az utóbbi veszély nem fenyegeti: inkább udvarolnak saját jobbszélüknek, mint a szellemileg színvonalasabb „mérsékeltebb radikálisok” sokkal szélesebb táborának. Ez viszont gátja a további népszerűségszerzésnek – ahogy az az elmúlt két év jobbikos helybenjárásából is látszik.

*

A radikális párt már 2010 előtt, a kampány során is produkált már néhány botrányos sztorit, vállalhatatlan múltú politikuspalántákkal, komolytalan politikai frázisok és akciók ismételgetésével. A Szegedi-ügy viszont az eddigi legtragikomikusabb történet, ami a Jobbik körül megesett. A származásban való effajta vájkálás alapból ízléstelen, és még sajnálnám is az öblös hangú radikális brüsszelitát, ha nem ő maga lett volna a Jobbik egyik leginkább egy ügyű, durva általánosításokkal és feszültséget szító kijelentésekkel olcsó népszerűséget hajhászó arca, akit Vona Gábor alig néhány hónapja a párt öklének és bajtársának nevezett, mielőtt elengedte volna a kezét. 

A tragikomédia most már ott tart, hogy az öklös bajtárs Köves Slomó rabbihoz jelentkezett be látogatásra. Szegedi elnézést kért a rabbitól azért, ha az elmúlt időszakban tett olyan kijelentéseket, amivel megbánthatta a magyarországi zsidókat. A volt jobbikos politikus azt is mondta, még idén ellátogat Auschwitzba, hogy lerója kegyeletét az áldozatok előtt. „Egy csomó félreértés van a nemzeti radikális oldal és a zsidóság között, s szerintem nagyon fontos, hogy valaki zsidó származásúként is lehet elkötelezett hazafi. (...) Politikusként mindig is fontosnak tartottam a párbeszédet. Most, hogy szembesülnöm kellett zsidó felmenőimmel – amit egyáltalán nem bánok, hogy megtörtént – különösen fontossá vált a magyarországi zsidó közösség vezetőivel való kapcsolattartás” – idézte Szegedit a NOL. Szép-szép, hogy mindezt belátta, de az EP-képviselő akár kezdhette volna azzal is a politikai pályafutását, hogy megérti: a párbeszédek, a nyílt viták és nem az elzárkózó, heccelő monológok vezetnek a jó politizálás felé.

Többek között a nemzeti radikalizmus alapvető párbeszéd-képtelensége (és persze a kormánypártok helyi ügyeskedése) vezethetett oda is, hogy az egy-két évig jobbikos fellegvárnak tartott Tiszavasvári önkormányzata a napokban úgy döntött, feloszlatja önmagát. Így nehezen válik a Jobbik mintatelepülésévé az alföldi városka.

Egy Szegedi szintű politikus és a mintatelepülés elvesztése nagyon is az elevenébe vághat a Jobbiknak. S hogy mi erre a legmagasabb szintű válasz? Vona Gábor júniusban még úgy fogalmazott: „Szegedi Csanád megtudta, hogy vannak zsidók a felmenői között. Ez persze meglepte Őt is és a vezetőséget is, köztük engem is. De mit vártak? Azt, hogy én vagy a társaim meg fogjuk tagadni azt az embert, akivel évek óta nap mint nap együtt harcoltunk, akivel együtt a semmiből felépítettük a nemzeti oldal második világháború utáni eddigi legsikeresebb politikai formációját? Ellökjük az egyik bajtársunkat, valamiért amiről nem tehet? Hogy eláruljuk a saját barátunkat? Akik ezt hitték, bizonyára magukból indultak ki. Sajnálom őket és örülök, hogy nem tartoznak közénk.”

Vona viszont mostanra eljutott oda, hogy a Szegedi-ügy titkosszolgálati akció, sőt, minden jobbikos botrány az: „ami a Jobbik ellen zajlik, az egyértelműen egy kormányzati háttérből, szervezéssel érkező titkosszolgálati akció. Ugye senki sem hiszi, hogy a nyári uborkaszezonban csupán véletlen, hogy a Jobbik Szegedi Csanád hangfelvételeiről, Novák Előd belső leveléről, a gyöngyöspatai jegyző lemondásáról és a tiszavasvári testület feloszlatásáról szól? Azt hiszem, nem az hisz mesékben, aki ezek mögött tudatos akciót lát, hanem az, aki nem”. 

Azt talán érdemes hanyagolni, hogy ki mit hisz; inkább írjunk arról, amit látunk: furcsa stratégia egy pártelnöktől, hogy a háza táját érintő minden balhéról a sötétben szervezkedő titkosszolgálatok jutnak az eszébe. Különösen úgy, ha a Jobbik emblematikus figuráit és történeteit látjuk felszívódni. Milyen bizonyítványt állít ki magáról egy máskor rendre az erőről szónokoló radikális pártvezér, aki most minden problémát a párt ellen áskálódó háttérhatalomra ken? Hát nem volt beleszólása abba, hogyan is alakuljon a Jobbik személyzeti és egyéb politikája az utóbbi években? Ha a legbelső köröket is elérik a homályos szálak, az vajon nem a pártvezetés felelőssége? – teheti fel az egyszerű kérdést a pártvezetésben bízó jobbikos talpas. És a nemzeti bizniszből, a radikális szubkultúra divatjából iparágat fejlesztő, kufárkodó vállalkozó-politikusokról avagy politizáló vállalkozókról nem is beszéltünk.

A jelenlegi konfliktusokban a Jobbik vezető politikusai érintettek: Vona, Novák, Szegedi és a többiek. Ha ők az első vonal, milyen lehet a második és a harmadik? Ha ellenzékben, két év alatt ide jutottak, vajon mire lennének képesek a helyi vagy az országos hatalom birtokában? Ezért is beszélek inkább politikai alkalmatlanságról, kormányképtelenségről, mint konkrét veszélyességről a Jobbik esetében. A következő hónapok kérdése lesz, hogy a botránysorozat hogyan fogja érinteni a Jobbik népszerűségét és hitelességét. Ne áltassa magát senki, a Jobbik feltörését eredményező társadalmi feszültségek ma is fennállnak; de annak elszenvedői is juthatnak arra a következtetésre, hogy az érzéseiket, vágyaikat és ellenszenveiket visszhangzó Jobbik nem alkalmas a problémáik megoldására.

*

A Jobbik persze politikai erőként nem légüres térben mozog: mozgásuk, politikájuk alakulása a többi politikai erőre is kihat. Nincs mit írni a baloldali ellenzék és a Jobbik viszonyáról: jelen helyzetben egy baloldali-liberális-jobbikos összefogás teljességgel elképzelhetetlen. De mi ebben a helyzetben a jobboldali kormánypártok mozgástere, esélye és csapdája? A Fidesz-KDNP pontosan ugyanúgy viselkedik a Jobbik felé eső határvonalakkal, mint a Jobbik a saját radikálisaival: a kelleténél jóval többet játszik saját tábora jobbszélének szájíze szerint, mind politikájában, mind kommunikációjában, mind olyan szerencsétlen akcióiban, mint a Nyirő-hamvak körüli ügyködés.

A Jobbik egyelőre középpárt, de ki tudja, az marad-e a 2014-ig vagy azután? A MIÉP egy emberre, annak karizmájára és gondolatvilágára épülő pártalakulat volt, amely egyszer került be kispártként a parlamentbe. A Jobbik 2006-ban még csúfosan leszerepelt, 2010-ben viszont már nagy sikert ért el a választásokon. A Jobbikban viszont egyáltalán nem látni határozott vezetést, annál inkább erősödnek a vezető arcok egymás közötti vitái. Radikális üzeneteket nem nehéz megfogalmazni, de ki lesz azok szószólója, ha a radikális politikusok egymást amortizálják?

Miért fordít hát túlzott figyelmet a szoftradikális választókra és azok gondolatvilágára a kétharmados kormánypárt? Magyarországon eddig és ezután is jó ideig létezni fog egy radikális réteg, amelyet a Jobbik most meg tudott szólítani. A mérsékelt, polgári szavazók száma azonban jóval magasabb ennél. Mi lenne, ha a kormánypártok tényleg a kötcsei közép belakására, megszólítására törekednének, mintsem a jobbszél közepén lévő bizonytalanok megszerzésére. Elég abból, hogy a magyar jobboldal saját jobbszéle felé gravitál.

A sokak által rettegett Jobbik saját csapdájában vergődik és fog vergődni a jövőben is. Ha 2014-re összezsugorodik (esetleg összeomlik) a párt, azzal hosszú távon csak nyerhet a magyar nemzet. De ez csak akkor lehetséges, ha a Jobbik által felvetett társadalmi problémákra érdemi kormányzati válasz születik, a radikális politizálás elől elsősorban így lehet elszívni a levegőt. A választók remélhetőleg belátják, nem a társadalmi feszültségek élezése, hanem azok enyhítése, a problémák sokszor fáradságos-küzdelmes megoldása a helyes út. És akkor tényleg eljöhet egyszer a szebb jövő.