„Tudom, hogy már nem olyan, mint volt, de már mi sem vagyunk olyanok, mint húsz éve. Akkor még tényleg Ügyeket szolgáltunk, és Missziónak tekintettünk mindent a lapalapítástól az antológiaszerkesztésig. Ingyen is elvállaltuk, mert fontosabb volt az a valami, ami létrejött, mint a munkáért kapható pénz. Fontosabb volt az együttlét, minthogy villogjunk hirtelen jött »gazdagságunkkal«.
Nyilvánvaló, hogy Ügyre, Misszióra és Együttlétre alapozva egy nagyobb méretű fesztivált sokáig nem lehet fönntartani. A Szigetet pláne. Lett hát belőle profi sziget az amatörizmus tengerében. Olyasvalami, ami túlnőtt rajtunk, egyszerű résztvevőkön. Ami végre eltartja magát, csúnya szóval: piacképes, nincs kiszolgáltatva semmiféle fönntartó kénye-kedvének, és mégsem szól csak a piacról. Olyan örömlány, aki alaposan megválogatja a kuncsaftjait. Van, akit ez már elriaszt, és van, aki szerint épp ez a jó benne: pontosan tudjuk, hogy mit kapunk a pénzünkért.
Úgy lett ízig-vérig nemzetközi, hogy közben – minden ellenkező híresztelést megcáfolva – magyar is maradt. Hiszen negyvenötezres tömeg előtt itt búcsúzott el az Illés, lépett fel az LGT és született meg a Magyar Dal Napja. Évek óta bérelt helye van itt múzeumnak, civileknek, irodalmároknak. És évek óta itt csapják a legjobb reklámot annak, amit akár hungarikumnak is nevezhetnénk.”