Hősök

„Az eltelt hetekben a Magyarország szóhoz végre megint pozitív eseményeket társíthattunk mondatainkban, az országunkat képviselő sportolók közül sokan kiválóan, a várakozásoknál jobban szerepeltek az olimpián. Magyarország büszke lehet az elhozott érmekre, pontokra. Ehhez képest azt látom, hogy ismerőseim között többen nemhogy büszkék lennének erre, hogy a nemzetek közötti versenyben is megálltuk a helyünket, de egyenesen azt kívánják előmozdítani, hogy ilyen a jövőben ne fordulhasson elő.

Ugyan nem feltétlenül emlékszem helyesen, de Peking után mintha inkább a kétségbeesés lett volna a jellemző, nem egy általános – vagy dicsőíteni vagy pusztítani vágyó – megosztottság. Mindenesetre tény ami tény: sokan háborognak, és tagadják a sportolóink (és más sportolók) teljesítményének jelentőségét, előbbre helyezve a személyes következményeit egy eredménynek.

Talán nem függetlenül a gazdasági válságtól – van, aki a finanszírozásnál támadja az élsportot. Persze nem kell bedőlni az álcának, a ballibek jól ismert toposza az osszuk szét a szegények között, ám az igazi mondanivaló a vegyük el attól, aki valamit épít belőle, hogy ne legyen erre képes a jövőben, és adjuk oda olyanoknak, akik nem. (...)

Probléma az is, hogy az élsportolók kilógnak. Valami olyasmire képesek, amire a 10 év savanyodott újságírás nem készíti fel az embert. Valamiért megdolgoztak keményen, és azt elérték. Esetleg ha nem, csak a közelébe jutottak, akkor a következő éveiket is erre fordítják. Nem csak a tengés-lengés, a pillanatnyi élvezetek vezetik az életüket, hanem van valamilyen céljuk. És ezért tesznek is.”