A bajnok magyar

„Vendég voltam a múlt héten a Magyar Hírlaphoz »legközelebb álló« televízió egyik közéleti vitaműsorában, ahol az egyik felvetett problémacsoport az olimpiához kapcsolódott. Itt is két kérdéskör sarkosodott ki: a magyar sportolók remek szereplése, valamint a balliberális médiamocsár néhány honosának minden képzeletet felül- és a legminimálisabb jó ízlést is alulmúló bugyborékolása. Ez utóbbiakra majd csak mostani írásom végén térnék ki, mintegy záradékául egy bizonyos folytonosságnak. (Nem mondanám, hogy »szellemi« jellegű volna ez a folytonosság, hiszen mi sem jellemzi kevésbé, mint a spiritualitás, inkább valamiféle öröklődő genetikai torzulás lehet a háttérben, amely úgy reprodukálja önmagát, hogy közben mind tágabb köreit és mind erőszakosabban akarja magához hasonlítani a mindennapi élet ízlésének, tematikájának, indulatszerkezetének és szóhasználatának. Az a népség ez, amelyik akkor gondolhatta a legszellemesebbnek és felettébb mértékadónak magát, amikor – egy-két olimpiával és parlamenti választással ezelőtt – a magyar csodalányt, Egerszegi Krisztinát »patkány«-nak nevezte át…)

Mi tagadás, »olimpiaszkeptikus« lettem a 21. századra, és az maradtam London után is. Azért hangsúlyozom ezt, mert 1956 óta figyelem az olim­piát (máig hallani vélem a rádióból ama véres őszön a glóbusz másik sarkából, hogy »urányifábián, urányifábián«…), kisfiúként és fiatalemberként a legtöbb olimpiával szinte együtt éltem, mélybarnára színeződött Képes Sportokat őrzök fontos irataim között, Papp Laci villogó fogsorával, Keleti Éváék csodálatos trikóival, Varga Zoli kiretusált fényképével, és olyasféle emlékekkel, mint az, hogy a Los Angeles-i olimpia idején – mit tesz isten – éppen Londonban próbálok olimpiai hírekhez jutni, de a pubok britjei csak az éppen folyó krikettversenyről hajlandók beszélni. Ki tudja ma már, hogy miért kapott ki Melbourne-ben Rozsnyói 3000-en, hogy kicsoda is volt Betty Cuthbert, hogy hányszor nyert olimpiát Al Oerter, vagy mit is tett valaha az az ősz hölgy, aki egy villanásra most is felbukkant, bizonyos Dawn Fraser, hogy hatvanban miként verte meg először Pakisztán Indiát gyephokiban, és hogy miért nem láthatta a csodaedző, Percy Cerutti tanítványa, a csodafutó, Herb Elliott ezerötszázas győzelmét, s ahogy egy Parti János nevű sötétszürke folt lapátol valamerre egy világosszürke római térben egy televízió-képernyőnek nevezett csodamasinán 1960-ban…

Senkinek a jókedvét rontani nem akarom, de azért hadd emlékeztessek arra, hogy mennyi és mennyi olyan nyomasztó eleme és ténye van az újabb kori olimpiai mozgalomnak, ami befelhősíti alkalmi örömeinket – a doppingtól a megkülönböztetésig, a korrupciótól a kirekesztésig, a csalástól a politikai gazságokig. Három éven át magam is tagja voltam a MOB-nak, hallottam egyet s mást.”