Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
Mindenki valamiféle belső hittel alkot, ez nem is különleges.
„Mióta foglalkoztat művészként a szakralitás témája?
Úgy ’64 körül festettem magamról egy önarcképet, Szent Ivánként, ahol gombafejű szentet csináltam magamból. Benne volt a gimnáziumi művészettörténet tanulás élménye is, de a neveltetésem is tette – vannak előzményei tehát.
A Nagyapám halálakor tőle vettem búcsút azzal a képemmel, ahol fehéres térben egy fehéres fejfa áll. Ez a kép azóta a műtermemben áll, sokan mondják rá, »beérett, jól sikerült munka«. Pedig 18 évesen még nem is volt annyi a kezemben, de az élmény nagy hatással volt rám.
Ahogyan a Szentendrére való kiköltözésem is. Maga a város, és az atmoszféra, amit még a nagybányaiak, Vajda Lajos, Kornis Dezső, Barcsay Jenő ott hagytak. Megérintett és fogékony voltam arra a szakralitásra, ami kimondva, kimondatlanul ott volt a levegőben. A műveim nagy része ezzel együtt profán, világi módon szakrális, de hittel van festve. Nyilván mindenki valamiféle belső hittel alkot, ez nem is különleges.”