A kamatokra kidobott százmilliárdból miért nem inkább szavazókat vettek?

„– Azt mondod, nem tudod, mi éri meg politikailag az »IMF-nélküliségben«. De hiszen emlékszünk még a »Nem leszünk gyarmat!«-transzparens mögött vonuló békemenetre: nem egyszerűen csak arról van szó, hogy az IMF-nélküliséggel bár semmit nem nyer Orbán Viktor kormánya, de a megállapodás súlyos hitelességvesztéssel járna a szavazótáboruk egy jelentős része előtt?

– Őszintén szólva ez okozza a legnagyobb fejtörés számomra is. Talán csak azért, mert nem foglalkozom a politikával, de nekem máshogy néz ki az IMF-sztori politikai költség-haszon struktúrája, ezért nem is értem a kormány időhúzó taktikáját. Épp a napokban egy nagyra becsült politológus ismerősömet is zaklattam a kérdéseimmel, de a helyzet számomra továbbra is ködös. Nem világos például, miért politikai kudarc, ha az EU/IMF-megállapodás végül létrejön. A kormány hivatalosan végig ezt kommunikálta, a hosszú tárgyalás csak »bizonyíték«, hogy eközben keményen védték a magyar érdekeket. Akit ez ügyben el lehetett veszíteni, azok jó részét az IMF visszahívásakor már elveszíthették. Persze lehet, hogy most azokért megy a küzdelem, akik tavaly év végén elbizonytalanodtak, bár nekem az ezért felvállalt 100-200 milliárdos további megszorítási kényszer politikailag is nagy árnak tűnik. Amúgy is hajlok arra, hogy két forintos percdíj-emelés a telefonon nagyobb szavazatvesztés, mint amit az IMF-ügy cikkcakkjain, finomságain el lehet szenvedni.

Pont ezért a másik eset (nincs IMF-deal) politikai költség-haszon egyenlege sem egyértelmű nekem. Hiába húzza az időt a kormány, egy esetleges meg nem kötés ugyanúgy tekinthető kudarcnak: »tessék, vissza kellett hívni őket, de még ezt sem tudták rendesen megcsinálni«. Ez esetben a »mennyibe kerül ez nekünk« egyre erősödni látszó narratívája is kap még egy lökést. Most az olyan vészforgatókönyvekről, mint hogy olyan gyorsan jön majd a külső baj, hogy nem lesz idő megkötni, amikor igazán szükség lenne rá, nem beszélek. És itt is jön az, hogy a »megnyertük a szabadságharcot« politikailag kétes értékű eredményével szemben ott áll több százmilliárdos ablakon kidobott pénz, amivel szavazókat lehetett volna venni. Ráadásul látva a nemzetközi helyzetet, a szabadságharc végérvényes győzelmét nem is lehet igazából kihirdetni, legfeljebb sugallni. Még egy IMF-kiebrudalást nem biztos, hogy tolerálna a piac, és elviselne az ország.

Ha ezek alapján tippelnem kellene, akkor még mindig inkább azt mondanám, hogy jobb lenne megkötni a dealt, és a megpuhított közvélemény elfogadóbb lenne, mint egy évvel ezelőtt. Más következtetésre akkor jutnék, ha azt feltételezném, hogy a politika nem önértékén kezeli az IMF-megállapodást, hanem valami elvi, értékalapú megközelítés alapján utasítja azt el. Vagy – és ez tűnik kirajzolódni az elmúlt 1-2 hónapban – olyan, nem IMF-kompatibilis lépéseket tervez, melyek megint elhozzák az unortodoxia időszakát.”