S a medve nem játék

„A medvék pedig szaporodnak, közel kétszerese számuk annak, amit elbírnának Románia erdőterületei. De ugye, a nemzetközi szerződések. S mivel a vadak élettere egyre nagyobb területet igényelne, óhatatlanul beleütköznek az emberbe, pontosabban kezdik tönkretenni az ember által évszázadok óta kialakított környezetet a Székelyföldön, például azokat a gyümölcsösöket, amelyek jellegzetes magyar fajtákat őriznek. Nem ritka látvány arrafelé a még két évtizede is katonás sorrendben sorakozó nyolcvan-, százéves gyümölcsfák csonkolt látványa, amelyet medvék hasogatnak le gyümölcsérés idején. Lassan a csűrök mögé is belátogatnak és egyre lejjebb húzódnak a síkság felé. Pásztorok mesélnek éjszakáikról a karámok, ahogy arrafelé mondják, a kosarak környékén a borjúnagyságú pásztorkutyák és a medvék »eszmecseréiről«.

Egyelőre a helyzet úgy néz ki, hogy a vad fontosabb lett az embernél. A jórészt mezőgazdaságból élő Székelyföld pedig részben áldozatává válik a nyugati világ képmutatásának. Fanyarul jegyezte meg az egyik székely: akkor lesz itt valami változás, ha egy medve bemegy a bukaresti parlamentbe. Én Brüsszelt vagy Strasbourgot jobban el tudnám képzelni. Mert Románia felajánlotta, ha már annyira akarják a barnamedvék fennmaradását a nyugati demokraták és állatvédők, néhány százat ingyen adnak, hogy az Alpokban, az Appenninekben, a Fekete-erdőben vagy éppen a Harz-hegységben újra járkáljanak. Köszönik a nyugatiak, ebből nem kérnek. Vajon miért, ha annyira szívükön viselik sorsukat? Pedig érdekesebb lenne egy Alpok-túra, garantált a sebességnövekedés és ezzel arányosan a fogyás egy medvével az ember hátában.

Mint oly sok dologban, ebben is képmutató a Nyugat: éljen a barnamedve sokáig, de legalább ezer kilométerre határaitól. Éljen és szaporodjon a más hátán, a más gyümölcsösén, erdejében, legelőjén. Ő, a nagybetűs Nyugat nagyon felelősséget érez érte. Miként más dolgokért is a Kelet-európai régióban.”