A magyar közigazgatás egy posvány

„A közigazgatás megítélése egyébként abból a szempontból érdekes, hogy itt a tumblren is a legtöbben azt gondolják, hogy a közszférában csak a henyélés megy, és soha nem kell semmit rendesen megcsinálni, holott ez nem így van. Na jó, van így is, de a helyes inkább az, hogy embere és szervezeti egysége válogatja. Persze biztosan mindenki hangszálait kapargatja ilyenkor az a gondolat, hogy minden ember hajlamos felértékelni a saját munkáját (és annak komplexitását és mennyiségét is) másokéval szemben, és biztosan belőlem is csak ez a hiúságfióka csiripel most, de a közigazgatásban a visszacsatolások és a holisztikus szemlélet teljes és intézményes hiánya miatt ténylegesen hatalmas egyenlőtlenségek tudnak kialakulni e téren. Itt tényleg csak olyan rendszerek vannak, amikről csak azt lehet megmondani, hogy működnek-e, de azt nem, hogy hogyan. Hogyan lehetséges például, hogy egy három főt foglalkoztató szervezeti egységnek ugyanakkora ügyirat-forgalma van, mint egy tizenöt fősnek? Nem tudni. Nosza, rúgjunk ki a 15 fősből 5 főt! De ha pont olyan öt főt rúgunk ki, a 15 fős főosztály leáll. A mérleg másik serpenyőjében pedig: ha a háromfősbe teszek még egy embert, lehet hogy egyáltalán nem fog növekedni a teljesítményük. Persze az egész felett ott van az is, hogy még ennyire rendszerszerűen sem gondolkodik senki. A személyügy általában valami olyasmi a legtöbb közintézményben, mint amilyen Vlagyivosztok lehet Oroszországban. Ha odaküldesz valamit Szentpétervárról, sosem lehetsz biztos abban, hogy megérkezik-e, vagy hogy vajon ott is megértik-e az orosz nyelvet, vagy tudnak-e egyáltalán olvasni. Ha kérsz valamit egy vlagyivosztokitól, akkor meg már tényleg nagyon el lehetsz keseredve, és sajnos ezt a vlagyivosztokiak is tudják. Olyanok, mint a kutyák, megérzik az elkeseredést meg a félelemet, és vissza is élnek vele.

Másik nagy fekete pont, hogy a szellemi pezsgésnek és az önálló gondolkodásnak eleve nem kedvez a terület intézményei által ösztönösen megkövetelt bizonyos fokú lojalitás (amit egyébként a kormánytisztviselőkre vonatkozó új jogszabályok még elég komolyan kőbe is véstek). Na ez már annak a csigának a bal szeme, aminek a testét követve olyan mélyre jutsz a csigaházba, hogy talán sose jössz ki többé, ugyanis ha egyszer elkezded megkötögetni a magad kis pikkelynyi megalkuvásait, akkor addig meg sem állsz, míg nem leszel vízhatlan. Az én esetemben például ott van a régészet. Nem utálom én a régészetet, a régészekkel sincs semmi bajom, és én magam közvetlenül nem is ártok nekik, egyebekben azonban végrehajtom azt a kulturális örökségvédelmi törvényt, aminek a tavalyi módosításai gyakorlatilag padlóra küldték az egész szakmájukat. Cserébe viszont ott van az, hogy tényleg foglalkozhatok olyan dolgokkal is, amikkel szeretek, és persze legfőképp az, hogy van jövedelmem.”