A lépfene támadta meg az embereket, akik mind a teremtőnél kötöttek ki
Három bomba robbant, de az európai pusztítók voltak a legkegyetlenebbek, mikor kivégezték a csoportokba verődött tömeget.
A turné sikere bizonyította, hogy amit a Faith No More több mint tíz éve kitalált, még ma is értékálló.
„Ilyen fellépő volt az amerikai Faith No More is, amely 1988 és 1992 között műfajt és hangzást teremtett. A rock, a metál, a rap, az érzelmes, balladisztikus dallamok alternatív stílust hoztak össze úgy, hogy aztán már mindenki csak Faith No More-stílusról beszélt. A banda végül „belső feszültségek miatt” feloszlott, majd tizenegy év szünet után 2009-ben újra összeálltak egy világ körüli turnéra (a Szigeten pazar koncertet adtak). Azért is fentük rá a fogunkat, hogy kiderüljön: működik-e még a tagok között a kémia, illetve, hogy az, ami a kilencvenes évek elején elsöprően erős és originális stílusformálásnak bizonyult, vajon értelmezhető-e még egygenerációnyi idő elmúltával. Nos, a turné sikere bizonyította, hogy amit a Faith No More több mint tíz éve kitalált, még ma is értékálló. A csapat együtt maradt, az új turné pedig talán arra is reményt ad, hogy idővel új albummal is jelentkeznek.
De visszatérve a VOLT-hoz: az amerikai alternatív rockformáció bevonzotta a harminc pluszosokat a fesztiválra, a biológiai egyensúly tehát helyreállt a koncert idejére, igazolva a programfüzet ajánlóját, amelyben azt írták: zenéjük a legfontosabb igazodási pont egy generáció számára. A koncerten pedig érezhető volt, hogy azok a titkos, belső alkotói folyamatok ismét működnek. Míg a három évvel ezelőtti fellépés lényegében arról szólt, hogy tökéletesen visszaadják a korábbi sikereket, most már a kreatív játékosság dominált. A dalok nagy részét áthangszerelték (Mike Patton, a frontember nagy rendező!), olykor zenei poénokat is bedobtak, például az első nótába bekerült egy kis betét Tom Jones Delilah című dalából.
Nyilvánvaló, hogy a zseniális őrület mögött maga Patton a húzóerő, aki most is lenyűgöző show-t nyomott. Amikor ez a fickó kimegy a színpadra, szinte látni, ahogy magába szívja a helyszín sajátos atmoszféráját, majd azt beépíti a saját világába, érzelmeit és filozófiai mondandóját énekével és sajátos testjátékával vetíti ki. Vagyis: igazi hangulatfestő művész. Még ha félreintonál, azt is játékból teszi.”