„A próbaszámot tervezgetve merült fel bennem, hogy olyan fiatalok kellenének ide, akik sok nyelven és értelmesen beszélnek. Be kell őket ültetni a Ferihegyi repülőtér VIP-várótermébe, akárki külhoni jeles személy érkezik a rendszerváltozással foglalatoskodó országba, tegyék fel szokványos kérdéseiket, s telefonon jelentsék az ügyeletes szerkesztőnek, mit gondol a híresség rólunk. Találtam is ilyen kislányt, régi kollégáim kislányát, éppen állástalan volt, de bírta a nyelveket, ahogy a nyelvek is bírták őt, örömest vállalta a játékot, hiszen még valami gyönge fizetést is ígérhettünk neki.
Minden nagyon szép, minden nagyon jó volt, mindennel meg voltam elégedve.
Egészen addig, amíg a kislány fel nem hívott telefonon, hogy közölje: nem vállalja. De hát miért, hebegtem, mégiscsak az én ötletem indult a levesbe. Hosszas faggatásomra azt mondta, azért nem jön Antall majdani újságjához, mert az majd antiszemita lesz. Ő meg, ugye, zsidó. Tényleg? S ki mond ilyeneket, érdeklődtem. Mondják, sokan mondják, mondta ő.
A próbaszámot sem látta. Ő sem, más sem.
De ránk került a bélyeg, ki lettünk nevezve antiszemitának. Antiszemitáknak.
S mikor a lap megjelent, Új Magyarország lett a neve, s ránk rontott az egész magyar sajtó.”