Minden adott volt ahhoz, hogy a választási ígéreteknek megfelelve létrejöjjön a centrális erőtér, a normális, józan észre hallgató, érték-, minőség- és teljesítményelvű jobboldali kormányzás. Felelőtlen ígérgetés nemigen volt a 2010-es kampányban, merthogy mondás sem igen volt semmiről. Nem kellett lennie neki. Ráadásul 2006-tal ellentétben, amikorra a szocik a valóságban már államcsődszélre vitték ugyan az országot, ám temérdek hitellel, némi osztogatással, sokéves adócsökkentési törvénnyel és trükkök százaival sikerrel hazudták el ezt a választók elől, 2010-ben a jó nép tisztában volt azzal, hogy válságos a helyzet.
A kultúrában, közgondolkodásban addigra ráadásul megjelent mindaz az érték magától, alulról, amelyre egy konzervatív kormányzat nyugodtan építhetett volna. Afféle modern, magyar, népit és urbánust összekapcsoló szintézis. A Csík zenekar Kispál-számokat és Quimbyt dolgozott fel nagy sikerrel, a népzene és a néptánc természetes közegre lelt a tízen-huszonévesek körében a „liberális” Gödör klubban, Szalóki Ági egymás után adta ki zseniálisnál zseniálisabb lemezeit, Ferenczi Gyuri Petőfit zenésített meg elképesztő döggel, Both Miki összehozta a Naprát, amelyből kiderült, hogy a mindenhol értelmezhető Stratocasterrel is el lehet játszani a mezőségi szökős virtuóz hegedűfutamait, de még legjobb, fiatal ska-zenekarunk, a PASO is elkezdte propagálni külföldi koncertjein a magyar konyhát, csak úgy, mert imádják, azért. Ez csupán néhány példa, a lényeg, hogy igenis trendi lett patriótának lenni, meríteni abból, ami a miénk, ismerni a múltunkat, beleszeretni, használni, élni... Még Geszti Péter is felcsapott lovasnak! Az persze bőven az erőltetett giccs kategóriába való, mégis, jelezte: vége annak, hogy aki szeret magyar lenni, az büdös lábú paraszt, nem európai, s végső soron antiszemita vagy fasiszta. A kormányzás elején aztán a korábban 23 millió románozó MSZP is megszavazta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, Trianon is a helyére került szimbolikusan...
Mindehhez persze kellett az SZDSZ eltűnése, amely kétségkívül örömteli pillanat volt két éve, ám jó esély volt akkor arra is, hogy átalakuljon a kétosztatú pártstruktúra. Magyarán: az MSZP tényleg eltűnjön a süllyesztőben, avagy másod-harmadrendű szereplője legyen a 2014-es választások (egyfordulósított változatban Fidesz-gyengülés esetén szükségszerű, elkerülhetetlen) ellenzéki összefogásának.
*
A Fidesz azonban – második kormányzása első félidejében legalábbis – látványosan nem tudott élni a kétharmaddal a kínálkozó lehetőséggel. „Nem volt forradalom, de leverték.” - írta Lányi András rendkívül találóan Gyurcsányék 2006-os produkciójáról annak idején. Forradalom 2010-ben sem tört ki, de tart azóta is, töretlenül. A hatalmas sikerek következtében mindig már csupán karnyújtásnyira lévő végső győzelem sajnos egyfolytában ugrál, egyszer nyugaton tűnik fel, máskor keleten, így aztán gyorsnaszáddal kell üldözőbe venni, fordulni erre, aztán hirtelen 180 fokot...
Ha a jó szándékot nem vitatjuk is, sem a brutális örökséget és a kedvezőtlen nemzetközi környezet tényét, a nagy pörgés-forgásban azért szükségképpen elszédülünk. Biztosan ez a szédülés teszi, hogy nem áll össze a kép, s ha most kicsit megállunk, mire kitisztul, azt látjuk: nagyjából ott vagyunk, ahonnan két éve indultunk. Még ha a Tárki friss felmérése – amelyben a szocik beérték a Fideszt – mérési hiba következménye is, az már látszik, hogy az ellenzék legerősebb ereje továbbra is az MSZP. Azok az unortodox megoldások pedig, amilyenek például a médiatörvény vitatott pontjai voltak, amelyek mintául kívántak szolgálni egész Európának, mára jórészt kilúgozódtak a jogszabályból (nem is fognak hiányozni senkinek). Mielőtt félreértene bárki is: a baj nem az, hogy a Fidesz élt a kétharmaddal. A baj az, hogy nagyon, nagyon sokszor úgy rúgta fel az írott és íratlan normákat, hogy nem közölte annak valódi okát, a rugdalózás pedig nem is hozott hasznot az országnak. A médiatörvény látványos, nagy, nemzetvédő eredménye például a Klubrádió pitiáner vegzálása. Amivel egyébként nemhogy „kinyírták” volna a „komcsikat”, hanem éppen hogy morális alapot adtak nekik. Végül is, nagyvonalú gesztus. Híján voltak rég. Az igazság labdája nem pattog még ugyan a szocik oldalán, hiszen releváns mondandójuk továbbra sincs, de az igazságtalanságé sok esetben a Fideszére került.
Minthogy pedig Marxnak nem volt igaza és nem a lét határozza meg a tudatot, a változás motorja mindig az ember, annak lelke, tartása. Ha úgy érzi, az igazság az ő oldalán van, lelkes lesz, képes harcolni az igazáért, szervezkedni, stb. Azok pedig, akiknek érdekeit a változás amúgy szolgálná, remekül felhasználhatják az ajándékba kapott emberi erőforrást. Alkotmányban rögzíteni, hogy az MSZP gonosz párt? Ez ám az „értelmiségi gumicsont”, nem a valaha a Fidesz számára is identitáskérdés ügynökügy. Remekül el lehet vitatkozni az MSZP történelmi felelősségéről, csakhogy ennek a helye nem törvényben van, hanem újsághasábokon, kerekasztal-beszélgetéseken, pártrendezvényen.
Sokszor tehát nem a dolgok igazságtartalmával van gond, hanem a rend hiányával. A rendetlenség, az öncél pedig sosem szül megbecsülést, tekintélyt. Sorolhatnám még a „táska a ravatalon”-típusú példákat az elmúlt két évből bőséggel, de nem teszem: akit érdekelnek, annak elég újraolvasnia a Mandiner „Ilyen ország pedig nincs”-sorozatának vonatkozó posztjait. Ezek a szükségtelen ügyek akkor is sokat rontottak a jobboldal megítélésén, morális állapotán, ha egy sor részterületen egyébként kifejezetten jó munkát is végzett a kormányzat (tényleg, de nem vagyok kutatóintézet, úgyhogy ennek részletezésére nincs kapacitásom, mindenesetre Hende Csaba a nagybetűs honvédelmi miniszter, például).
*
Végezetül jöjjön a beígért jó hír:
Áder János személyében olyan elnöke lett nemrég az országnak, aki Horthy helyett Deák Ferencet tekinti példaadónak, aki első beszédében a teljesítményt tette meg zsinórmértéknek, ráadásul – egyelőre nagyon úgy fest, hogy – tisztában van a pozíciójából fakadó kötelességekkel és elkötelezettnek látszik a jó, azaz mindenkire vonatkozó rend mellett is: az utolsó pillanatban benyújtott lényegi módosítókkal szembeni fellépése legalábbis ezt mutatja. Ez a hozzáállás az, amely méltó a józan, modern magyar jobboldalhoz.
Jó volna, ha a kétharmad is bátran lépne erre az ösvényre. A másik út, a minőség helyett kizárólag nemzeti-nemzetellenes felosztásban gondolkodó, öncélokat követő politika ugyanis megállíthatatlan hitelvesztéshez és gyengüléshez vezet, az út végén pedig – jobb híján – szükségszerű koalícióhoz a Jobbikkal. Annál pedig a magyar jobboldal és az ország szempontjából sem nagyon van rosszabb forgatókönyv.