„Nem kétlem én a jelenlévők jószándékát, valamint azt, hogy ők valóban Horthy Miklóst szeretnék követni, csak a legnagyobb gond az, hogy ha valakit követni szeretnénk, azt meg kéne ismerni előtte. És félreértés ne essék, én most nem a Horthy-szobrok avatása ellen ágálok, legyenek Horthy-szobrok az országban, legyen minél több, nagyon jó, hogy végre a sulyoki betonfal mögé tekintünk, de ez nem lehet öncélú. Ne azért emlékezzünk Horthyra, mert az idegesíti Dániel Pétert - akinek a neve mellesleg többször hangzott el a megemlékezésen, mint Horthyé -, ne is egyfajta fetisizált Horthy-képért, hanem a kormányzó valós érdemei miatt. Voltak neki olyanok ugyanis.
Ám egy valós Horthy-kép addig illúzió, míg a »magyar jobboldal« (ilyen nincs) egy perpetuált nemzeti radikalizmus, amelynek lehúzó személyei úgy csüngnek ott minden egyes rendezvényen, amely 1945 előttre nézne vissza, mint Ormos Mária mumifikálódott, marxistán vigyázó tekintete a XX. századdal foglalkozni akaró fiatal történészek fölött. Rendben, hogy nemzeti összefogásról ír a Szent Korona Rádió, hiszen Horthynak ennyi előnye tényleg van: a hazafi, a szabadságharcos, a kálvinista, az ősmagyar, az átlag nemzeti radikális és a pszichedelikus sámán is tud rajongani érte. Persze tisztelné az ókonzervatív is, de azt inkább taszítja a sörvirslis vurstli, a megkövült, a bejáratott kliséivel és unásig ismert kellékeivel jelen lévő szubkultúrális nemzeti radikalizmus, és ahogy vitézi rendi elöljáróm mondta: ide eljövünk majd magunkban, koszorúzni, hogy úgy tiszteljük Horthyt, ahogy megérdemli.”