Az igazi tragédia

„Mármost a magyar polgári átalakulás nagy megálmodói, Kossuth, Deák és Eötvös pontosan így képzelték el a dolgot. Mintaképként a francia államnemzet eszménye lebegett a szemük előtt, ahol több nemzetiség létezik ugyan etnokulturális alapon (olaszok, németek, bretonok, flamandok), de politikai értelemben csak egyetlen közös francia nemzet van. Ugyanígy a polgári Magyarországon is lehetett volna – az ő elgondolásuk szerint – több nemzetiség, szabadon kifejlesztett saját kultúrával, de csak egy magyar politikai nemzet, amelynek tagjai nemzetiségüktől függetlenül szolidárisak egymással politikailag. A baj »csak« az volt, hogy ezt a szép elgondolásukat nem tudták keresztülvinni a magyar uralkodó osztályok korlátolt ellenállása miatt. És mire az urak, mondjuk a morálisan becsületes, de politikailag vak Tisza István, fölébredtek (ha ugyan egyáltalán fölébredtek), már késő volt. Trianonban valójában az a magyar tragédia került napvilágra, hogy 1848-49 hősies erőfeszítései után, az 1867-től kezdődően elkövetett hibák és bűnök miatt, nem tudtunk megvalósítani egy igazi polgári társadalmat és polgári nemzetállamot. Ez az igazi trianoni tragédia. Ennél nagyobb tragédia talán már csak az, hogy az ország azóta sem tud rádöbbeni a valóságra, és szembenézni a tényekkel. Még ma is azt hiszi például, hogy a nemzet mintegy naturálisan a közös nyelven és kultúrán alapul, nem pedig az együttélő állampolgárok közös, tudatos politikai szolidaritásán.”