Gyáva gyalázkodás

„Hadd kezdjem egy személyes élménnyel. Szemináriumi dolgozathoz kerestem anyagot, de annak szűkössége miatt Schweitzer József főrabbihoz fordultam segítségért, aki szeretettel felajánlotta, hogy egyik délután megbeszélt órában keressem fel lakásán. Megbeszélt időben csengettem a megadott címen. Ismerős hang szólalt meg a kaputelefonban és irányított az emeleti lakás felé. Döbbenettel láttam, hogy kemény vasrács zárja el a folyosót. Nemsokára csoszogás hallatszott, zörgő kulccsal jött a főrabbi úr, kinyitotta, majd visszazárta. A lakásban felesége teával, süteménnyel kínált. Átbeszéltük a dolgozatot, talán anyagot is adott és kikísért. A rács újbóli nyitásánál csak kikívánkozott belőlem a kérdés: Főrabbi úr, akkora az antiszemitizmus, hogy már ilyen rácsokkal kell védekezni? Nem, mosolygott szelíden, a tolvajlás akkora, hogy már így kell védekezni.

Történt mindez valamikor a rendszerváltást követően, amikor az ELTE hebraisztikai tanszékének hallgatójaként bejártunk órákat hallgatni a rabbiképző intézetbe is. Mi, református teológiai hallgatók, akik a keleti nyelvekben, kultúrában, kultúrtörténetben megmártózhattunk egy kicsit, nem mondom, mélyebben, hanem másképp, mint ahogy addig. Nekem az asszír hadsereg páncélpikkelyeinek formája legalább olyan izgalmakat rejtett, mint a Jeruzsálem óvárosa alatt feltárt víztározó vagy Maszada ostrománál védőinek végső elszántsága. Ezeknek az előadásoknak nem ellenpólusa, hanem szellemi kiegészítője volt a számomra addig ismeretlen talmudi világ vagy hagadai írásértelmezés. És ebben nem csupán a betűk iránti szomj oltása feszült, hanem egy olyan világ megismerése, amely árnyalta, közelebb hozta a Szentírást, annak örökségét. De ehhez kellettek olyan emberek, akik úgy éltek benne ebben az örökségben, hogy nemcsak meg tudták szerettetni az ismeretlent, hanem hitelesen képviselték az elválaszthatatlan kettős örökség egységét. Ennek volt mestere Schweitzer József főrabbi. Nemcsak oldalakat idézett héberül a Bibliából, hanem váratlanul váltva fordította is azt, néha nyersen, máskor meg a jó öreg Károlit citálva. Nagyon szépen fordít Károli itt, hallottuk gyakran tőle, és idézte a zsoltárt veretes magyarságában. Számára nem átjárás volt két kultúra között, hanem egy és ugyanaz volt e kettő, mindkettő teljességében úgy hordozott egy autentikus világot, hogy lenyűgözéséből nem könnyen lehetett szabadulni.”